Juhász Gyula – Roráte
A kéklő félhomályban Az örökmécs ragyog, Mosolygón álmodoznak A barokk angyalok. A gyertyák rendre gyúlnak, A minisztráns gyerek,
Séta a kultúra ösvényein
A kéklő félhomályban Az örökmécs ragyog, Mosolygón álmodoznak A barokk angyalok. A gyertyák rendre gyúlnak, A minisztráns gyerek,
Mikulás napja… Gyerekkorunkban tél volt ilyenkor; zúz-lepte hegyről jöttünk, kezünkben nagy demizson bor; csusszanás ellen feszült az ember
Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma,
A földeken néhány komoly paraszt hazafele indul hallgatag. Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, gyenge füvek alusznak
ELŐSZÓ. Mikor a tél első dere száll a kertre, összeszedjük a maradék virágokat, s bevisszük a szobánkba. Az
Amikor a lúdak szállnak, ne hallgasd, mit kiabálnak! Viháncoló gágogásuk azt hirdeti: jobb lesz másutt. Ahogy a nappalok fogynak, úgy
Advent van, s átjárja lelkem a szeretet és az emlékezés. Rájövök ismét-tán ezredszer-, hogy szépen élni gyakran túl
Pierre Emmanuelnek Emlékszel még? Az arcokon. Emlékszel még? Az üres árok. Emlékszel még? Csorog alá. Emlékszel még? A
A nap megint leszálla, Elvégezé futását; Sátort az éj csinála, Fonván setét lakását. Így múlik életünk el, Mely
Őszi kertben Őszi lombok zúgdogálnak. Őszi kedvem Sóhajai, furcsa felhők, Őszi égen úszdogálnak. Mondd, Uram, mit akarsz tőlem?