nekrológ – Lighthouse

Tersánszky J. Jenő: Tóth Árpád

A magyar városok kispolgárai az az emberosztály, amely legkevesebbet és leghalkabban hallatta szavát Magyarhonban. Annál többet épített néma

Mint tépett-szaggatott koszorúnak Marokba-gyűrt s marcangolt szirmait El-fölrepíti a szél: Szavaim szivemből úgy vetem ki Tehozzád, A sirodra,

Schöpflin Aladár: Gárdonyi Géza Úgy lépett ki a világból, mint ahogy benne élt: a magános ember különködő módján,

(Vázlatok költői arcképéhez) Tóth Árpád arcképe 1886 április 17. – 1928 november 7. Egy nagy költő távozott közülünk

Osvát Ernő, a Nyugatnak alapítása óta szerkesztője s az új magyar irodalom igazi vezére, 1929 október 28-án meghalt.

Elment a mi legédesebb testvérünk, a mi legjobb barátunk, a mi írómesterember fajta, leghűbb, leginspirálóbb, legegyüttlélekzőbb munkatársunk. Ebben

Egy nagytehetségű íróról kellene írnom búcsúztatót: pillanatra se feledve hitemet, hogy mikor íróról beszélünk művekről kell szólanunk –

„Mélységesen gyászolom Évát, és nagyon fog hiányozni emberileg és művészileg is” – fogalmazott Mécs Károly színművész, a Magyar Művészeti Akadémia

Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt

Szerb Antal: Dsida Jenő (1907 – 1938) A fiatalon meghalt magyar költők száma megint szaporodott. Szívbaja elvitte Dzsida Jenőt,