Tóth Árpád

Tersánszky J. Jenő: Tóth Árpád

Közzétette:

 

 

A magyar városok kispolgárai az az emberosztály, amely legkevesebbet és leghalkabban hallatta szavát Magyarhonban. Annál többet épített néma munkája.

Tóth Árpád (Arad, 1886. április 14. – Budapest, Várnegyed, 1928. november 7.) magyar költő, műfordító.

A munka! A csöndes, egy tömegben való munka! Ha remekbe készült mentékről, ha virágos, ősi formájú cserépholmikról, ha sátorosünnepi rigmusokról, ha szurtos műhelyekben, vagy kopott hivatali asztalok mellett magyar életjelenségekre magyar nyelven és magyar szívvel lelt kifejezésekről és szavakról és dallamokról van szó, amiknek senki sem keresi eredetét, senki sem kerül értük irodalom- és művészettörténetekbe, amiből csákiszalmája, vagy közkincs lesz, ennek mekkora hányada termett észrevétlen a magyar városok kisemberei közösségében!

Itt a fegyver a munka volt. A munkán szerzett váltságdíj jobb fegyver volt, mint a dákos, a muskita, a török, a labanc, a kényurak, a császár, a pápa, az ellenség ellen.

A munka! A panasztalan, a keserves és édes, a becsületes, józan, Isten áldotta munka. A magyar városok kisembereinek élete, fegyvere, vigasza, reménye és csöndes diadalma.

Az ő ivadékuk Tóth Árpád, a legnagyobb magyar elégiaköltő.

Nem tagadta meg eleit! Így élt, így harcolt, így esett ki a kezéből a tolla paplanára, betegágyán, így szállt az üres égnek utolsó fohásza: még egy kis erőt, hitet a munkához! Ennek a módján volt nagy, volt hős, kisember eleinek módján!

Még csak álmai sem eredtek túl eleién. Mellette tengert hasító örömök hajójáról, embersorsok intézéséről, hatalomról, kincshalmazokról, nők kegyeiről kavarognak rímekben álmok. Ő, roskadóban, a robot gyötrelmében, legföllebb így kérdi meg szelíden a Szörnyű Ismeretlent, aki akaratunk ellenére helyezett az élet sakktáblájára és tologat rajta szeszélye szerint:

“E furcsa földi létre mivégre kelle lennem?“

És aztán célnak, álomnak, értelemnek, vándor mívesével, ezt dúdolja, ezt feleli magának, a kisemberek költő sarjadéka, a sorsa felől:

“Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot hadd várja már,
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál.

Ezt dúdolja magában a magyar szomorú-ének legnagyobb mívese, ki kétkedik, hogy nem magáról?

Nos, a sors szűkmarkú volt hozzá még az enyhülettel, a meleg cipóval, csutorával is és az út is félút maradt bizony, egy emberöltő éveiben mérve!

*

Az igénytelenség hőse! Ez Ő! A munkához, az érdemhez van csak teljes hite, a jutalomhoz csak kételyei és szerény esdése legföllebb.

Tizenhét év távolából szállingóznak vissza hozzám Róla emlékek.

A pesti hajnalban ballagunk hazafelé, hónapos oduinkba, handabandázó, sörényes, ifjú óriások. Ő köztünk baktat viseltes ferencjóskájában, pápaszemével, könyvekkel a hónya alatt, szivarjával a szájában és szelíd mosollyal hallgatja a realitástól való elrugaszkodásainkat.

Ha mi beszélünk terveinkről, ha mi fújjuk föl kísérleteinket, ha mi döntögetünk megdönthetetlenségeket, akkor bólogat:

– Úgy van! Igazad van. A hit a fontos. Hogy hiszesz magadban. És az a fontos, ha dolgozol, ha csinálsz valamit. Az másodrendű, hogyan vélekedsz róla. Az új, a nagyszerű az újban és nagyszerűben, az önmagunkban való hittel születik.

Így beszél Tóth Pádi másoknak, társainak, nekünk.

Ha aztán kissé önkéntelen elröstellkedünk ugrándozásunkon, mert eszünkbe jut, hogy ki mellett ugrálunk és ágálunk üres búzakalászok módjára és feléje fordul az elismerésünk, verseit dícsérjük és nem szükség erőltetni a hízelgő lelkesedést, akkor Tóth Pádi fejét ingatja és hümget:

– Lehet, lehet. Ez a versem, na igen… De Shelleynek van egy ilyen, sokkal jobb… És ez a versforma már ismert volt a középkori német és olasz költők gyüjteményeiben. A kuruc költészet és a többi…

Maga ellen zúdítja az egész világirodalmat. Ő maga törpíti magát.

Ez Tóth Árpád!

Semmi más jobban nem jellemezheti őt. Csodákat művel és mindannapiságoknak ítéli őket. De nem a másét, csak mindig a magáét.

Ez Tóth Árpád!

*

Valósággal azt a soha le nem küzdhetett ellenszenvet szerelte le, ami még a diákpadokból maradt bennem a jótanuló, a jeles, a leckét komolyan vevő társak iránt.

Ő ez volt. A jeles. De az érdemes, a leszerelő. Nem a fölényeskedő, hanem a fölényben levő, aki nem ágaskodik, hogy fejjel kimagasodjék társai közül, hanem aki fejjel mindig meghaladta társait, a legnehezebb módon, a rend, a becsületes, néma igyekvés és tehetség módján.

Nem véletlen jut ez itt eszembe Róla. Mert ő az, akinek valami kétszeres igaztalanságot látok sorsában, az emberében és a költőében, ahogy az élet nagy iskolája és tanárai osztották ki részére a kalkulust és a nagy vizsga-jutalmakat.

Már az is dühítő és kínzó, hogy most kell erről beszélni, visszapillantóban életének bezárt kapuja előtt.

No igen, most, hogy koporsója bezárult, vezércikkeket, hasábokat olvasok róla lapokban, fényképét látom, magasztalását hallom, még hivatalos tényezők részéről is. De mi ez? És kik ezek, akiktől elismerése és magasztalása jön? Társai, akik szemében így sem nőhet nagyobbra ezzel. Ujságíró kollegái, akik megtanulták őt becsülni. Egy-két, úgynevezett hivatalos méltányló szó, úgyszólván csak személyi méltánylás, vaskalaposok falanxából.

Dehát boldog Istenem! Tulajdonképpen kiknek a számára létesültek itt magyar akadémiák, irodalmi társaságok, kényelmes karosszékek, remekmívű íróasztalok, szőnyeges termekben, aranykötésű, hülyeségekkel tüzdelt, remek kötetek környezetében?

Nos, nem a verekedő, szabadszájú, tekintély-becsmérlő, esetleg tehetséges, de bevehetetlen, notórius, leckét nem magoló tanulók számára, a magyar élet nagy iskolájában.

Dehát ő szelíd, engedelmes, igyekvő, jeles volt, aki mellett bátran a szénás jászol mellé is köthették volna azokat, akik elülték előle a karosszéket, az íróasztalt az irodalmi társaságok és akadémiák szőnyeges termeiben.

Negyvenkét éves volt! Csak tegnap olvastam róla egy félhivatalos kötetben, hogy  magyar költők legkiválóbbjának. Talán primadonna-mérték lett általánossá? Szép kis örökifjúság! Deresedő fejjel, rogyadó inakkal, húsz év robotja után, még mindig  magyar költő! Kik hát a  magyar költők?

*

Akinek elég erős a tüdeje és gégéje, hogy ne rongyolódjék el hónapos oduk, ideggyilkos redakciók, rideg, reményölő hivatali előszobák, handlé tónusú kiadói irodák mételyező levegőjében?

Csak azt kérdem, hogyan mondjon erre nemet, vagy csak egy enyhítő szót is, aki Tóth Árpádra gondol?

*

Hadd zúgolódjam helyetted, Pádi! Már nem csóválhatod rosszalólag a fejed, nem korholhatsz meg szelíd mosolyoddal, és nem citálhatsz ellenem, magad ellen boldogabb népek fiainak példájából, mert a Rajtad esett igazságtalanságról van szó, amire életed ment rá.

Nem torkolhatsz már le, ha azt mondom, hogy ha tényleg találkozhatsz majd a Szörnyű Ismeretlennel, annak is csak pirulnia lehet előtted sorsodért, mert nem lel gáncsra ellened, azért, hogy csak korbácsával felelt csöndes zokszavaidra idelenn!

Pihenj békén, drága Kenyeres!

Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s