Geza Csath

Karinthy Frigyes – Csáth Géza

Közzétette:

 

 

Egy nagytehetségű íróról kellene írnom búcsúztatót: pillanatra se feledve hitemet, hogy mikor íróról beszélünk művekről kell szólanunk – nagy regényekről, drámákról, költeményekről, amiknek a művész eszköze és edénye volt, amikhez a művész személye egy érdekes illusztráció csak, adalék és adat, példázat a tanulság mellé. A valódi művész ösztönszerű józansággal, nem álszerénységből tiltakozott mindig ama bizonyos émelygős és műkedvelős kritikai szemlélet ellen, mely a mű mögé szaglászva, egy “érdekes élet” egy “izgalmas egyéniség” hatásos beállítására használ fel minden Geza Csathalkotást.

Jól tudom és jól érzem ezt: és ha Csáth Gézát temetve, mégse tudok most egyebet tenni, minthogy végtelen szomorúsággal és megindulással idézem az ő élő és ismerős arcát, melynek immár minden vonását egy csodálatosan tragikus végzet magyarázza meg, mint képírást a felfedezett szöveg: jól tudom azt is, hogy ez a tragédia nem kulcsa az ő író munkásságának és ez a munkásság se kulcsa az ő tragédiájának. Sokkal mélyebb és ősibb gyökerek rándultak meg, mikor ez a ritka fatörzs kidőlt. Csáth Géza magyar író volt: Magyarország drámája előtt érett meg és Magyarország drámájában esett el. Egy élet története egyben önmagát példázó drámája és regénye is annak az életnek – az ő élete magyar regény volt, romantikus és szertelen.

Magát a hőst is mintha Jókai fantáziája rajzolta volna meg: az a lelkes és gyermekesen rajongó képzelet, mely telhetetlenül halmoz föl minden tökéletességet, akár szükség van rá a jellemzésben, akár nem. Kárpáthy Zoltánra kellett gondolnom, Innocentre, az Enyém, a Tied, az Övé boldogtalan hősére, Baradlayra, a kőszívű ember fiára, a lélekidomárra és a többiekre. Csáth Géza valódi regényhős volt, a szónak klasszikus és eszményi értelmében. Szép férfi volt, festői szempontból és intellektuális szempontból is: testi mivolta egy különös és ritka szenvedélyű léleknek ingerlő titkát sejtette: az a szépség, ami kifejez valamit, nem véletlen találkozása vonalaknak és színeknek. Kiváló volt testben éppúgy, mint lélekben. Minden képesség, ami a mai európai embert kifejezi, pazar pompában bontakozott ki benne. Költő volt és művész és tudós. Rajzolt és festett, képzett muzsikus volt gyakorlatban és elméletben. Zenekritikáiban a legnemesebb irodalmi ízlés párosult komoly hozzáértéssel – modern volt, a szónak abban a valódi jelentésében, amivel az emberi kultúra ismeretének birtokában szólunk hozzá a kultúra fejlődéséhez: nem a futuristáknak kultúrák felületén dühöngő kánkán-tánca szerint. Mint orvost, a tudomány legrejtettebb és leggazdagabb területe érdekelte: az a határterület ahol test és lélek örök háborúja kell, hogy eldőljön: az ideggyógyászat. Mint az ország egyik legelőkelőbb klinikájának asszisztense, szenvedéllyel merül el az új elemző lélektan elméleti és gyakorlati tanulmányozásában: szaktanulmányaiban gazdag ötletekkel gyarapítja a vajúdó, új tudományt.

Úr a gondolatok és művészetek világában, mint ahogy valódi úr az emberek között: választékos, művelt és komoly ünnep volt beszélgetni vele: szinte atyai az az önzetlen jóság és melegség, amivel érdeklődni tud minden dolgunk iránt, hogy megértse és tanácsot adjon, anélkül, hogy cserébe ő is könnyítsen lelkén bizalmas vallomással – mert érdeklődésében nincs semmi mohó és tolakodó. Belletrista minőségében – ami bennünket szorosabban érdekel – a kifogástalan formákban megnyilatkozó humanista típusához tartozik: egyébként azok közt tűnik fel először, akik e század elején az új magyar irodalom – immár halványuló – fénykorát képviselték. Színpadi műveiben meleg és álmodozó, novelláiban álmodozó és okos, bírálataiban okos és bátor. Képességei, amiket felsoroltunk, végeredményben a valódi művészt határozzák meg, nem tehetségére jellemző, hogy kitűnő író is volt: művészi egyéniségeit jellemzik egyéb tehetségei.

És ez a pompás élet, öröme mindazoknak, akikre átsugárzott és nyeresége az ország kultúrájának, tragikus és romantikus módon egyszerre összeroppan – s azon túl a Jókai regény drámai gyorsasággal rohan a katasztrófa felé, történelmi dimenziók hátterében. Kitör a háború: orvosi minőségébe kerül a forgatagba, eltűnik és felmerül. Néhányszor Pesten látjuk: ha beszélsz vele, az aki volt: mély és okos. De hangulatában van valami elborult, komoly sejtelmek árnyéka. Váratlanul elhagyja állását, elhagyja a várost, ahová minden érdeklődése és becsvágya kötötte. Feleségével és kisgyermekével elrejtőzik valahol vidéken – megszakít minden vonatkozást tudománnyal és irodalommal. Hozzátartozói, akiknél érdeklődünk, valami kedélybetegségről beszélnek. Egy napon, rendelőszobájában, hat revolverlövéssel agyonlövi a feleségét és felvágja az ereit, kórházba viszik, mint őrültet: hetek múlva megszökik a kórházból, száz koronával a zsebében megindul Pest felé. Eléri a demarkációs vonalat: egy erdő szélén katonák állják el az útját.

És az egykori hős, minden szépséges remények és lehetőségek dédelgetett kedvence, ott áll most, lerongyolódva, lesoványodva, árnyéka önmagának, rimánkodik a katonáknak, hogy engedjék tovább, szelíden magyarázza, hogy dolga van Pesten – egyik tanárát emlegeti, akivel okvetlenül beszélnie kell. Esteledik, hideg szépia felhők sávozzák az eget. A katonák röhögnek és lökdösik visszafelé. Kitépi magát, futni kezd. Utána lőnek, nem találja golyó, de az emberek utolérik, leteperik. Megadja magát és megindul, a katonákkal visszafelé. Egy óvatlan pillanatban üvegcsét szed elő zsebéből és kiissza a tartalmát: összeesik és ott pusztul el harmincegyéves korában a szabad ég alatt az országúton – a növekvő sötétben megdöbbenve, kíváncsian hajol szegény, szegény, megbékült arca fölé a két durva katonaarc.

Ezt a képet látom, élesen, sötéten, ezt a jelenetet, amelynél nem voltam jelen – és egy másikat, ami nem tudom miért kapcsolódik ehhez képzeletemben, valahányszor eszembe jutsz majd Csáth Géza, boldogtalan, drága barátom, akit nagyon szerettem. Állunk együtt a tébolyda hideg folyosóján: túl a vasajtón, mely hasonlatos ama sötét sziklához, hová a legszörnyűbb tercinákat írta Dante látomása. Rendes napi körútjára kísértem el: fehér köpenyben áll, egyik kezével fogja a kilincset, indulni készült de nem megy még. Egy nő tartja vissza – a mellékszobából rohant ki, zilált hajakkal, melyekből csomókat tépett ki az öncsonkító düh. Évek óta dolgozik ez a megszállott lélek egy szörnyűséges világrendszeren, melyben napok és holdak és csillagok születnek, iszonytató kozmosza a kétségbeesésnek, egy ismeretlen Lény akaratából, aki (az őrült nő kötetekre való értekezésekben fejtette ki ezt) az egész világot csak azért teremtette, hogy őt megkapja és ízenként kínozza halálra. Az utóbbi időben ez a Lény az őrült látomásaiban összezavarodott a kezelő orvos személyével: most is azért rohant ki, hogy arcába hörögje mániákus vádjait. Azzal vádolja, hogy meg akarja ölni, ráismer, hiába vette fel orvosi álruháját, hogy belopózzon hozzá – ráismer, ő az, a Démon, minden borzalomnak és nyomorúságnak felidézője, teremtője e szörnyű világnak, melyből nincs menekvés. Csáth Géza szótlanul és türelemmel hallgatja végig, a kilincset fogja, nem mozdul. Én nyugtalankodni kezdek, nem mennénk-e inkább, attól tartok, hogy mindjárt ráveti magát az őrült.

De nem – az átkozódó nőt zavarba hozta ez a megadó hallgatás, összekuszálódnak a szavak, egyszerre minden átmenet nélkül kínosan és szégyenlősen nevetni kezd, viccelő tónusba csap át, mint valaki, aki hirtelen megijedt és tréfásra szeretné fordítani a helyzetet. Meglepetve nézek Csáth Gézára és különös döbbenet villan át rajtam. Az orvos elborult szemmel mereven néz az őrült szemébe: tekintetében furcsa, tűnődő, szórakozott, fáradt kíváncsiság. Nem figyel: elgondolkodik, mintha meg akarna érteni valamit: – valamit, ami nem a tárgyra vonatkozik, amit vizsgálni és tanulmányozni lehet – hanem önönmagára, minden titkok megfejthetetlen titkára.

Most már tudom: abban a pillanatban a végzetét látta: az erdőt, a kései országutat, a két idegen katonát, elvégzett végzetét mindennek ami ezen a Földön, ebben a világrészben és ebben az országban több és jobb és szebb és igazabb akart lenni a röhögő, durva közönynél – végzetét a halandó szeretetnek a halhatatlan gyűlölet világában.

Forrás: Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 14-15. szám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s