Geza Gardonyi cca. 1900

Gárdonyi Géza emlékének

Közzétette:

 

 

Schöpflin Aladár: Gárdonyi Géza

Úgy lépett ki a világból, mint ahogy benne élt: a magános ember különködő módján, a konvencióktól függetlenül, pátosz nélküli csöndes eltávozással. Olyan életkorban távozott el, amely még csak kezdete az öregségnek, de művét már befejezte, nem hagyott torzót maga után, mint annyi más kiváló magyar ember. Ami mondanivalója volt, elmondta, ami ereje volt, megmutatta. Halála emberi veszteség, sajnáljuk és gyászoljuk, jó érzés volt őt az élők között tudni s a magyar élet szegényebb egy érdekes és értékes jelenséggel – de az irodalomnak alig adhatott volna már új revelációt. Néhány szép könyvet, de új eszmét, új formát, új nekibuzdulást már aligha. Szép életet élt, szépen is fejezte be. Sírja fölött nem leng az a sivár, kietlen érzés, amelyet a csak végük szakadt, de be nem fejezett életek In the study of Géza Gárdonyi in Eger in the 1910sfölött szoktunk érezni. Amit itt hagyott nekünk, ez mindene volt. Mindenét ideadta nekünk és eltávozott.

Mi az, amit itt hagyott? Vegyük számon, mint ahogy az örökösök a temetés után sietnek fölvenni a hagyaték leltárát. Egy sereg könyv, regények, novellák, tréfák, egy kis kötetke vers, öt színdarab, melyek közül legalább egy ma is él színpadon és a színészet váltakozó nemzedékei még soká fogják próbálgatni rajta tehetségüket. Szép örökség mennyiségre is. Minőségét elsősorban az határozza meg, hogy nincsen benne lélektelen gyári munka, minden egyes darabján, kicsinyen és nagyon, jó és rossz órák termékein megérzik a mesterségéhez és önmagához hű alkotó keze. Ha pedig pontosan számon vesszük, nagy számmal találunk benne legnemesebb anyagból finom művészettel készült mesterműveket, amelyeket ha különválasztunk, és együtt szemlélünk, egy jelentős élet-eredmény benyomása támad bennünk. Dúsan örököltünk Gárdonyi után.

*

Praesente cadavere vagyunk. Nincs most módunkban – nem is volna illő – ezt az örökséget darabról-darabra számon venni, külön-külön és egészében értékelni. Csak nagy vonásokban, vázlatosan összegezhetjük Gárdonyi életének eredményeit, megjelölve egyénisége körvonalait, kiemelve azokat a pontokat, amelyek őt kiemelik a többi emberek és a többi írók közül.

Gárdonyi természete szerint novellaíró volt. Nem a nagy formák monumentális mestere, hanem a kis formák finom és gyöngédkezű mívese, nem a tér hatalmas tömbjeivel dolgozó architekturában volt az ereje, hanem az enyhe, finom vonalak vezetésében, a lágy és harmonikus színek felrakásában. Regényeiben és drámáiban sem az architektonikus rész a fontos, sőt ebben erős bizonytalanságok is vehetők észre – az előadás vonalaiban és a részletek színeiben van a lényegük, a hatásuk főeleme. Erre a legtöbb bizonyítékot történelmi regényei szolgáltatják. Ami ezekben történelem, az csak messziről fénylő színháttér, a fődolog, az előtér, a mindig egyforma, időtlen kicsiny emberi sorsok képe. Nem a múlt pátosza sugallta ezeket a regényeket, nem is az az érdeklődés, amellyel a történelmi regényírók egy kor tükrében keresik egy nép, egy nemzet, egy ország vagy az emberiség sorsának vagy jellemének képét. Gárdonyit az érdekelte, mivé alakul egy-két jelentéktelen, a nagy eseményekben legfeljebb passzív szerepet játszó ember élete egy bizonyos történelmi kor miliőjében. Azt lehet mondani, történelmi műveiben a történelem csak másodsorban fontos az apró emberi magánügyek mögött. Ez tudatos poétikai gondolat nála, ő így fogta fel a történelmi regény feladatát, de ezt a poétikai gondolatát viszont szellemének természete és általános érdeklődésének minémüsége sugallta. Csak azt csinálta történeti regényeiben, amit a jelen korból merített regényeiben és novelláiban. Ezeknek nincs semmi közéleti hátterük, alig kapcsolódnak össze az író korának politikai vagy társadalmi kérdéseivel, teljesen a magánélet körében mozognak. Alakjainak és történeteinek a társadalomban való elhelyezkedése, a társadalom vagy a közélet problémáival, az állami és társadalmi intézményekkel való súrlódása őt nem érdekelte. Műveiben, tudjuk, széles tért foglal el a magyar parasztember életének rajza. De nagyon kevés vonást tudnánk belőlük összeállítani arról, hogy miképp alakítja a magyar paraszt életét a magyar politikai és társadalmi élet szervezete, sőt még az anyagi problémák szerepe is nagyon csekély nála. Ő a magyar parasztélet természetrajzára figyelt, szociológiájára alig. S ugyanígy van többi témáival, köztük a másik kedves témakörével, a vidéki magyar kis-intelligenciával is. Ebben a tekintetben igen messze esik a naturalisztikus regénytől, amely teljes miliőjéből, annak egész komplexumából igyekszik kimagyarázni az embert és társadalompolitikai vagy erkölcs-filozófiai kihangzást ad kompozíciójának. Kevés író van, aki annyira kiküszöbölt volna kompozícióiból mindent, ami általános, nagy embertömegekre vonatkozó probléma. Az emberi sorsokat ő magukban vizsgálja, nem a többi emberek sorsára vetítve. Ezért nem alkotott típusokat, amelyek egy fajt, egy osztályt, egy kort reprezentálnak – a munkáinak egészéről talán mondhatnám, hogy megkapom belőle például a magyar paraszt képét, ahogy Gárdonyi látta és elképzelte, de nincs emlékezetemben egyetlen alakja sem, akiben több vagy más tükröződnék, mint ő maga.

Nyilvánvaló, hogy ezzel megszűkítette írásainak kisugárzó körét s közleni valóit keskenyebb perspektívába állította. Viszont azonban megszabadította magát sok ballaszttól, sok olyan mellékgondolattól, amely akár benne, akár az olvasóban a művészet lényegétől idegen képzetköröket érintene. Teljesebben és zavartalanabbul a művészire állította be mondanivalóját. Neki az volt a fődolog, hogy az embereket, akikről közlendői voltak, intimitásukban ábrázolja, ahogy önmagukkal és a maguk emberi problémáival szemben állanak, küzdenek, szenvednek vagy ujjonganak és ahogy a maguk külön életét élik, tekintet nélkül a rajtuk kívül eső dolgokra, eseményekre vagy intézményekre. A mi sajátságos szellemi levegőnkben alig van olyan író, akinek méltánylásába, elfogadásába vagy visszautasításába bele ne játszanának a politikai mellékzöngék. Gárdonyi ebben a tekintetben egyedül áll – őt ugyan bajos volna még nálunk is politikai szempontból kritizálni, mert írása nem ad semmiféle támpontot politikai állásfoglalásának megítélésére.

Filozofáló kedv volt benne, szeretett az élet-halál kérdésén, a metafizika problémáin töprengeni.    

Minden oda vezet vissza, hogy ő intimitásában nézi és látja az embert, még pedig teljesen közvetlenül, az ítélet momentumának lehetőleg teljes félrehárításával. Ezt az intimitást pedig a szereteten keresztül szemléli. Szereti az embereit, gyönyörködik bennük, szépeknek és jóknak látja őket (rossz emberei nincsenek is, ha elvétve akadnak nála, nincs közülük egy sem megelevenítve, csak rekvizitumok, az író nem látta őket), nincs szemléletében sem harag, sem lázadás. Innen van bizonyos idilli vonás legtöbb írásában és még inkább innen van az a sokszor elbájoló gyöngédség, amellyel alakjait, életüket megfogja. Érzésem szerint ebből a gyöngédségből fakad legjobb írásainak legtöbb szépsége.

*

Érdekes, hogy Gárdonyinak a magyar vidéki életet a maga intimitásában ábrázoló művészete korban összeesik azzal az idővel, amikor a nagyvárosi élet motívumai és a nagyvárosi ember lelki struktúrája először nyomultak be nagy erővel a magyar irodalomba. Ettől a korhangulattól ő tudta magát legjobban függetleníteni s ennek inkább szimbóluma, mint tényezője a saját elmenekülése a fővárosból a vidéki élet magányába, abban az időben, amikor a magyarok nagy tömegei a menekülés fordított útját keresték: a vidékről menekültek a fővárosba. De Gárdonyi a maga útjain járó, mindentől és mindenkitől független lélek volt, egész a különcködésig. Ösztöne arra hajtotta, hogy konzerválja magát úgy, ahogy fiatal korában kifejlődött a lelki világa. Ezzel pedig konzerválta magában az életnek azokat a képeit is, amelyeket gyermek- és fiatalkorában öntudatlanul magába szívott. Semmire sem gondolunk annyi szeretettel és gyöngédséggel, mint gyermek- és ifjúkorunk élményeire. A gyermekkori és ifjúkori élmény frissessége adja meg Gárdonyi falusi írásainak báját, azt a meleg, közvetlen és dalszerű lírát, amely alakjainak és történeteinek a természetes levegője.

Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 21. szám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s