Közzétette:
Mint tépett-szaggatott koszorúnak
Marokba-gyűrt s marcangolt szirmait
El-fölrepíti a szél:
Szavaim szivemből úgy vetem ki Tehozzád,
A sirodra, barát.
Vers, akit Róla írok
S nem átallok veled a piacra kiállni,
Nézd meg magadat a tükörben –
S borzadj el tennen rútságodtól,
Hisz nincsen is emberformáju arcod!
De jaj, mivel mérhetném én bánatomat méltóbban
Ha nem azzal hogy sok-évi fogadalmam megszegem most.
És írok. Ujra írok, aki oly rég eltökéltem,
Hogy nem, nem érdemes többé!
Mert nincs a világon semmi, amért még érdemes volna.
(Ha csak egyért nem: a hüségért
Ifjú hitünkhöz.)
Szent borzalom szülötte, tisztátalan hebegés!
De jaj, mivel mérhetném én bánatomat méltóbban,
Ha nem azzal hogy kiállok
A piacra meztelen ujból
Kidobolva gyászom (azoknak
Akikre nem tartozik úgysem!)
S mindezt szemérem nélkül,
Szégyentelenül s tán daccal is hogy
Hisz nem tudok mást! – s tőlem
Nem is tellik már más ezentúl.
Jaj, versem, versem, olyan vagy,
Mint a japáni asszony,
Ki elcsúfitja az arcát, hogy hű maradjon az Egyhez:
Elferdült száju, véres, dagadtszemü nekrológ!
Fogadd hát tőlem, Élő, ki úgy állok sirodnál,
Mint a dadogó Halál:
Fogadd tőlem e szörnyű,
E szükölő dobverést
Mit megvetek s utálok,
S mitől iszonyodva takarózik a lélek:
Ezt az egész piacra-kiállást
Méltó mértékeül bánatomnak
Fogadd e hitszegést –
Uj Halhatatlan!
Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám
Lighthouse 