Közzétette:
Elment a mi legédesebb testvérünk, a mi legjobb barátunk, a mi írómesterember fajta, leghűbb, leginspirálóbb, legegyüttlélekzőbb munkatársunk.
Ebben a gyorsan átalakuló magyar világban megszünt egy szín, egy jellegzetes karaktervonás az ő eltüntével. Hiányzik az életünk, az utca, a társaság, a Balaton, a műterem sarkában egy drága, szeretett fej, aki nagy barna szemeivel néz és megörökít s teremt a magyar jelenből hihetetlen s ismeretlen fényeket. Mert ez volt az ő életének csodája: olyan dolgokat látott meg ebben az életben, amit rajta kívül soha senki nem látott.
Hiszen a magyar föld mindig szép volt s szép lesz. Mindig voltak s lesznek nagy piktorai, akik meglátják azt, ami itt van, az érzékek által a festői fantázia mindig ujra s ujra fogja teremteni ezt a valóságot, amelyet ez a kis föld itt nyujt: de Rippl-Rónai valami mást adott: ha a kezébe vette az ő kedves pasztell krétáit, ha lágy ujjakkal, puha, kövérded, gyöngéd ujjaival el kezdett sikárolni az érdes papiron, abból rögtön valami csoda született: mintha földöntúli fényekbe fürdette volna bele mindazt, ami szeme előtt megjelent.
A látásnak ez az újsága, az érzésnek ez a csiklándó boldogsága volt az ő legnagyobb kincse. Ez volt az, ami hozzá kötötte az ifjú írók lelkét, az egészen egyéni és mindent felfokozó álomélet reális látása. Soha senki sem tanított meg bennünket arra, hagy mennyire szabad s mennyire lehet, éretten, férfikorban gyermek maradni, elkeseredett bánatokban szűzi ártatlan lenni, hogy szabad és lehet szikrázóan édes fényben élni együtt az élettel.
Nem bírok belenyugodni, hogy ez a mi drága emberünk nincs itt többé, hogy elmennek mellőlünk, akikkel együtt csákányoztunk a bányában, hasonló sors, hasonló tragédiák között…
Nem bírok belenyugodni, hogy bele kell nyugodni abba, hogy csak Egy valaki változatlan: Az, akinek teste a Kozmosz, élete a Létezés, erői az egész élet minden részletében s minden pillanatában megnyilvánuló Törvényszerűség.
Nem bírok belenyugodni, hogy ezzel elmúlt az én Riplim, hogy vége s nincs tovább, csak a sok teleírt apró képes papir s vászondarab, nem, én hiszem, hogy a testi, lelki érték örök s örökké él és működik, bár nem sejtem a törvényszerűségét a Kozmosz létezésében…
Barátom, nekem nem múltál el: míg élek, itt élsz velem s azután egy sorsban együtt tovább.
Forrás: Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám
Rippl-Rónai József
A modern magyar festőművészet egyik vezéralakja. A francia posztimpresszionisták, az ún. Nabis-csoport tagja, a posztimpresszionista és szecessziós törekvések legjobb magyar képviselője. Művészetét gazdag színvilág, bátran stilizáló vonaljáték, dekorativitás jellemzi. 1882-ben Zichy Ödön családja házitanítójaként Szurdon és Kalksburgban élt. 1884-ben iratkozott be a müncheni akadémiára, de 1887-ben már Párizsban volt. Két éven át Munkácsy Mihály mellett dolgozott, egy ideig hatása alá is került. Bekapcsolódott a francia modern művészeti életbe is. Francia nőt vett feleségül, Lazarine Baudriont.
1889-től alakította ki saját formanyelvét, elszakadt a Munkácsy-hatástól. 1889-ben festette Nő fehérpettyes ruhában c. posztimpresszionista képét Whistler hatása alatt. Ezekben az években került barátságba Maillollal a kiváló szobrásszal, akivel 1892-ben közös műterme is volt és később nagyszerű portrét is festett róla (Párizs, Modern Múzeum). Egészen 1901-ig dolgozott Franciaországban. Itt alkotta ifjúkori fő műveit, az Ágyban fekvő nőt, a Párizsban is nagy sikert aratott Öreganyámat (1892, Magyar Nemzeti Galéria), a Kuglizók c. dekoratív ritmusú képét (1892, Magyar Nemzeti Galéria). Ekkori művei a Nabis-csoport munkásságának szerves részét alkotják. Párizsból több ízben hazalátogatott, 1895-ben festette Apám, anyám c. kettős mellképét, majd két év múlva a Szüleim negyven éves házasság után (Budapest, magántulajdon) c. művét.
1896-97-ben Andrássy Tivadar részére szecessziós stílű modern intérieurt tervezett. Ezekben az években többször szerepelt párizsi kiállításokon is. A századforduló után hazaköltözött. 1900 decemberében műveiből kiállítást rendezett, de a magyar közönség még nem értette meg munkáit. 1901 nyarán Belgiumban, majd Oroszországban járt tanulmányúton. Művészetében “fekete korszakát” dekoratív szecessziós színvilág, majd a friss pasztelltechnikával készült impresszionisztikus forma váltotta fel. 1904-ben festette Amikor az ember visszaemlékezéseiből él… (Magyar Nemzeti Galéria) c művét, amelyre 1906-ban társulati díjat kapott.
Az 1906-os Könyves Kálmán cégnél rendezett kiállításának már nagy sikere volt. Ez időtől többnyire Kaposvár mellett, az ún. Róma-villában dolgozott. Ott festette pointillista-szecessziós képeit. Ezt a korszakát a vattaszerűen szabdalt, foltos festékfelrakásokról “kukoricás”-nak nevezte el. A kornak fő műve az Apám én Piacsek bácsi vörösbor mellett (Magyar Nemzeti Galéria). 1912-ben készítette az Ernst Múzeum nagyméretű üvegablakát. Részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) alapításában, a Nyugat mozgalmában. Ady barátja volt. 1914-ben Párizsban a I. világháború kitörésekor internálták, csak 1915 februárban tért haza. Az internálásban készített rajzait 1915-ben az Ernst Múzeum mutatta be. A háború után alkotta nagy erejű íróportréit (Móricz, Babits, Szabó Lőrinc stb.), 1926-ban a Uffizibe került Önarcképe. Emlékezései 1911-ben és 1957-ben jelentek meg.
Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)
Lighthouse 
One comment