Az impresszionista festő kertje

 

 

Claude Monet földi paradicsoma

Az impresszionista festészet egyik leghíresebb képviselője, Claude Monet
életének felét, 43 évet töltött Givernyben, ahol a maga tervezte kertekben sok remekművet is festett. A néhány éve, az eredeti tervek alapján felújított kert régi pompájában fogadja az odalátogatókat. 

 

Monet háza ma

Monet egykori lakóházát eredeti, teljesen berendezett formájában állították helyre. Mint az egykori fotó is bizonyítja a kert esetében is az eredeti állapot helyreállítása volt a cél. A ház főbejáratával szemben álló két tiszafa még az előző kertből maradt itt, innen indul a virágokkal szegélyezett út a kapuhoz

A francia impresszionista festők kedvelt témája volt a Szajna-völgye. A legenda szerint Monet egyik motívumkereső útján, egy vonat ablakából látta meg a Párizstól 70 kilométerre fekvő Szajna parti kis falu, Giverny egyik kertjét, ami nagyon megtetszett neki. 1883 tavaszára sikerült összegyűjtenie annyi pénzt, hogy megvásárolhassa az 1 hektáros területet a lakóházzal.

Monet háza régi képen

A kert tele volt gyümölcsfákkal amit – a helyiek rosszallása ellenére – Monet kivágatott. Ő egy színekben és fényekben gazdag, festői kertet álmodott a gyümölcsös helyére, egy virágokkal tarkított díszkertet (Clos Normand), ami festői témákat kínál. Csak az épület előtt álló két tiszafa maradt hírmondónak a régi kertből, ezek ma is láthatók. Innen indul a kertet kettészelő, rózsalugasos sétaút.

Monet kertje

Monet hozzáfogott terve megvalósításához. Kertészeti könyveket vásárolt és ezeket tanulmányozta, hogy a minden évszakban virágzó, festői növény­együttesekből álló kertet megvalósíthassa. Díszalmafákat és dísz­cseresznyéket ültetett és a fák közötti területeken alakította ki a kertészek számára ma is szokatlan virág­együtteseket. Több kertészt is alkalmazott, hogy a mindig látványos festői kert megvalósulhasson.

Az első birtok megszerzése után tíz évvel Monet-nak sikerült egy szomszédos, 8 000 m2– es földterületet is megszereznie, amit csak egy út választott el első kertjétől. Ennek a területnek a közelségén kívül egy másik nagy előnye is volt, a közelében folyt egy patak. Monet-nak sikerült a helyi elöljáróságon elérnie, hogy ezt átvezethesse épülő új kertjén.

 A XIX. század végén Franciaországban nagy divatja volt a japán művészetnek, így a fametszeteknek is. Monet egész kis gyűjteményt vásárolt ezekből (a gyűjtemény egy része megtekinthető ma is a lakóház falain). A japán kultúra iránti vonzalmának köszönhetően Monet egy vizikertet tervezett erre az új területre. Az átvezetett patakkal ez a hely erre kiválóan alkalmas is volt, így megvalósulhatott a gyönyörű japánkert, egy tóval a közepén. A helyiek tiltakozása most sem maradt el, úgy vélték, hogy az egzotikus növények kárt okoznak a patakban mosott  ruháikban, és mérgezik a patakból ívó állataikat.

 Monet először csak egy kisebb tavat ásatott amit később bővítettek a mai méretére. A teljesebb hatás kedvéért egy íves fahidat is építtetett aminek a két végéhez ültetett japánakác ma is látható. Talán csak ez a két növény maradt meg az eredeti japánkertből.

Monet kertje

A Japán-kert részlete az annyiszor megfestett tündérrózsákkal

A kialakítás során annak ellenére sikerült japán hatást elérnie, hogy nem  japánkertre jellemző növényeket ültettek, mivel azokban íriszeken és tavirózsákon kívül nem alkalmaznak virágokat. Monet-nak most is a festőiség volt a legfontosabb, amit mi sem bizonyít jobban, hogy időskori híres képeinek nagy részét itt festette, többek között a párizsi Orangerie-ben látható óriási tavirózsás képeit.     

Japán-tó

 Fennmaradt számlák bizonyítják, hogy sokat áldozott a kertekre, „Minden pénz megy a kertembe” – mondta. Szívesen kereste a legegyszerűbb és a legritkább virágfajtákat. A vásárlások mellett cserékkel is gazdagította kertjét. Ebben két barátja, a festő Caillebotte és a politkus Clemanceu is segítségére voltak. (Clemanceunak köszönhető az is, hogy a nagy tavirózsás képeknek külön helyiségeket alakítottak ki az Orangerie-ben.) 

Monet kertje

A Japánkert híres Japán-hídját – amit Monet szintén sokszor megfestett – az eredetivel azonos módon állították helyre. Az eredeti növényzetből csak a korabeli fotón is látható japán akác élte túl a nehéz időszakokat

Monet halála után a kertet mostohalánya gondozta, majd sokáig elhagyatott volt. A növények elvadultak, kipusztultak, amik pedig  túlélték ezt az időszakot, azok az 1944-es bombázáskor pusztultak el. 1977-ben az Academie des Beaux Arts lett az új tulajdonos és a kerteket helyreállították, de nem egészen Monet elképzelései szerint. 2011-ben egy angol kertésznek, James Priestnek kellet jönnie, hogy a kertek visszanyerjék régi pompájukat. Az új főkertész Monet itt festett képeiből indult ki a felújításnál – amit ő szívesebben nevezett restaurálásnak – és még festeni is elkezdett, hogy minél jobban magáévá tegye Monet elképzeléseit. A vízililiomos tó alig igényelt változtatást, annál több mindent kellett újratervezni az első, virágos kertben. A munka 3 évig tartott és 2014-től újból régi szépségében látható a festő kertje.

Németh János – Élet és Tudomány

 

Monet műterme

Claude Monet (1840–1926)

Párizsban született, de a Szajna torkolatánál fekvő Le Havre-ban nőtt fel. Már 10 évesen művészeti iskolába került és 15 éves volt, amikor Eugéne Boudin megismertette a plein air festéssel. 16 évesen Párizsba költözött, ahol megismerkedett és barátságot kötött festőkkel, akikkel együtt később impresszionistákként emlegették. A kezdeti sikertelen évek után egyre népszerűbb lett, így megtehette, hogy 1883-ban megvegyen egy Giverny gyümölcsöst. Ideköltözött és itt alakította ki azokat a kerteket amelyek oly gyakran voltak képei témái. Innen indult hosszabb rövidebb festői kirándulásokra például Rouenba, hogy híressé vált képeit megfesse. Halálának évében, 1926-ban, már félig vakon fejezte be, az erre a célra építtetett Giverny nagy műteremben a 12 pannóból álló Tavirózsák című sorozatát amit a francia államnak ajándékozott.

A Művészet és tudomány viszonyának bemutatása a TIT lapjaiban” szakmai program megvalósítását 2017. évben a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.

 

Alfred Sisley

 

 

Minden festmény olyan helyet ábrázol, amelybe a festő beleszeretett”.

 

Alfred Sisley angol nemzetiségű volt, művészete és alkotásai Franciaországhoz kötik. Sokan Sisleyt tartják a “legtisztább” impresszionistának. Részt vett az impresszionisták első kiállításán 1874-ben, majd a következőkön is 1876-ban, 1877-ben és 1882-ben. Összesen mintegy 900 olajfestményt alkotott, szinte mind franciaországi tájakat ábrázol, de festett néhány képet Londonban és Cardiffban is. Az 1857 és 1861 közötti, Londonban töltött éveken, valamint 1874-ben, 1881-ben, és 1897-ben tett rövid angliai utakon kívül Sisley egész életét Franciaországban élte le.

Első ismert művét, a „Fasor egy kisváros mellett” című képet, valószínűleg 1864 körül készítette. Ebből a korból származó tájképein komor, sötét színeket, barnákat, sápadt kékeket és zöldeket használt. William Turner és John Constable esetleges hatása mellett művészettörténészek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak Gustave Courbet és Jean-Baptiste Camille Corot befolyásának Sisley munkásságára. Az impresszionisták között képei Camille Pissarro munkáihoz állanak a legközelebb. Tájképein, ahol embereket alig ábrázol, dominál a fények játéka. Feltűnő a hó iránti lelkesedése. Egy barátjának küldött levelében írta: „Minden festmény olyan helyet ábrázol, amelybe a festő beleszeretett”.

(forrás: wikipedia.hu)

sisley1  sisley2  sisley3  renoir_sisley

A lecke (1874) Árvíz Morley-ban (1876) Utca Moret-ben (1892) Renoir: Alfred Sisley

Egész művészete majdnem kizárólag a tájra korlátozódik, sőt valamennyi tájképét a Szajna völgyében, Ile-de-Franceban, s legfőképp Fontainebleau környékén festette. Bámulatosan és Monet- hoz hasonló érzékenységgel tudta visszaadni a lomb rezgését vagy a víztükör csillogását; ugyanakkor határozottabban megőrizte a táj szerkezetét, mint Monet, a látványt nem redukálta vibráló színekkel kifejezett fényhatásokra; formái zártak maradnak, nem oldódnak fel az atmoszférában.

Művészetében nincs semmi módszeresség. Nem vette át Boudin alacsony horizontjait, s némely vásznán csak azért hagyott nagy helyet az égboltnak, mert színével, mozgalmasságával szervesen hozzátartozik az ábrázolt témához.

Festményei láttán mindannyiszor az az érzésünk, hogy tudása legjavát adta. Elképzelni sem lehet kuszább sűrűséget, mint amilyeneket ő festett a fontainebleau-i erdőben, kétségbeesettebb árvízi jelenetet az ő port-marlyi vásznainál, bánatosabb fényű havas tájakat, mint louve-i, ciennes-i képei, ragyogóbb tavaszt, mint amilyeneket Saint Mammés-ban alkotott.

(forrás: literatura.hu)

 

Az impresszionista-szimbolista költészet

 

 

A XIX. század második felében jelentős változások következtek be a líra műfajaiban, a lírai költészetben. Míg a romantika korában a líra még őrizte vezető szerepét az irodalomban, addig a század közepére az epika, elsősorban a prózaepika műfajai (regény, novella) váltak kedveltté. A romantikus lírai költészet utolsó nagy fellángolása a forradalmak kora volt.
A század 50-es éveitől kezdődően elsősorban Nyugat-Európa népeinek irodalmában (elsőként a francia irodalomban) indult meg az a folyamat, mely a romantikus lírával és a lírai költészet konvencionális formáival, stílusaival szakítva egy új irányzat születéséhez – az impresszionizmushoz – vezetett.
Az impresszionista líra előfutárának, megalapozójának hagyományosan a francia Charles Baudelaire-t tekintik. Híres kötete – A Romlás virágai(1857) – e stílus alapvető fontosságú műve. Baudelaire költeményeit számos magyar fordításban olvashatjuk, A Rossz virágai címmel Tornai József fordításai a legfrissebbek.

 

Charles_Baudelaire

Charles Baudelaire (Párizs, 1821. április 9. – Párizs, 1867. augusztus 31.) francia költő
 

Kortárs (mai) irodalomtörténetek Baudelaire költészetét inkább a XIX. század klasszikus irányzatához kapcsolják, s az „új” költészet képviselőinek a parnasszista költőket, illetve a rövid ideig a parnasszistákhoz is tartozó Paul Verlaine-t, Stéphane Mallarmét és Arthur Rimbaud-t tekintik.
Az impresszionizmus lényegét híven fejezi ki a stílusirányt megnevező fogalom (impresszió ~ benyomás). A zenében – pl. Maurice Ravel, Claude Debussy (e. klód döbüsszi) és képzőművészetben – pl. Claude Monet (e. moné), Pierre Auguste Renoir (e. pier ogüszt rönoá), Paul Cézanne (e. pól szézan) – is jelentős irányzat esztétikai újdonságát a valósághoz, a valóság látszatának megteremtéséhez való újszerű viszony jelenti.
Az impresszionista alkotó célja nem a valóság „tükrözése”, bizonyos értelemben tagadja is e hagyományos felfogást. Egyszerűsítve, az irányzat lényege a valóság által kiváltott érzések, hangulatok, benyomások megjelenítése, tehát a külvilág által a belső világban keletkező hatások megjelenítése. A megjelenítés a költővel, beszélővel nem azonosítandó szubjektum erőteljes „jelenléte” mellett a nyelvi és képi kifejező eszközök stílusértékének megnövekedett szerepét is kiváltja. A képiség szintjén ez vezet az összetettebb, asszociatív képek – allegória, szimbólum, szinesztézia – alkalmazásához, s innen ered az irányzat másik elnevezése – szimbolizmus.
A szimbolista művészetben a korábbi évszázadok emblematikus jelképiségével, toposzaival szemben a jelkép nem magyarázatot kap az alkotásban, nem értelmeződik, hanem központi elemként a nyelvileg pontosan meg nem ragadható, le nem írható összetettség kifejezője. Az impresszionista-szimbolista költészet az újszerű nyelvhasználat, a képi összetettség, a sűrítés révén a hagyományos értelmezési módokhoz képest a befogadó részéről is újfajta viszonyulást feltételez, mivel a megértés egyfajta ráhangolódást, lelki-szellemi azonosulást igényel.
Az impresszionizmus képviselői tudatosan törekedtek annak jelzésére, hogy művészetük más, magasabb rendű, mint a megelőző korok művészete. Radikalizmusuk a külsőségekben is manifesztálódott: szándékosan provokálták a közönséget extravagáns magatartásukkal, a társadalmi konvenciók látványos elutasításával is (öltözködés, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, szexuális szabadosság stb.). Az impresszionisták a polgári társadalom és a polgárízlés ellen lázadnak. Lázadó voltuk is kikényszeríti, hogy alkotói céljaikat, esztétikai elveiket, elkülönülésüket programszerűen is kifejtsék: Baudelaire-től Rimbaud-ig számos művész fogalmazza meg az új művészet alapelveit tanulmányokban, esszékben is (pl. Rimbaud: Látnok levelek, 1871). A hagyományok látványos elutasítása, a korábbi értékek megkérdőjelezése nem öncélú tagadás, hanem a világ összetettségének, a művészet teljességének tökéletesebb kifejezése.
Más népek irodalmában is jelentőssé vált az impresszionista-szimbolista irányzat. A stílus legismertebb követői az angol William Butler Yeats (1865–1939), a német Stefan George (1868–1933) és Rainer Maria Rilke (1875–1926). A magyar irodalomban a századforduló időszakában jelent meg a szimbolizmus-impresszionizmus hatása (pl. Reviczky Gyula költészetében), de valódi kiteljesedése a Nyugat költőinek (Ady, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, Szabó Lőrinc) művészetében következett be.

 


szinesztézia: „együttérzékelés” (gör.); szókép; különböző érzékszervekkel felfogott ingerek hangulati azonosságon alapuló sűrítés; pl. „lila dalra kelt egy nyakkendő…”
embléma: „betét, bekeretezett tárgy, kép, szöveg” (gör.) szóból; a költészetben olyan többértelmű és tudatosan visszatérő képek, amelyek a szerző személyére, hőseire vagy valamilyen helyzetre, színhelyre utalnak

Forrás: Sulinet

 

Paul Cézanne

 

 

108 évvel ezelőtt hunyt el Paul Cézanne francia posztimpresszionista festő

Paul Cézanne (Aix-en-Provence, 1839. január 19. – Aix-en-Provence, 1906. október 22.) francia festő, a 19. századi festészeti irányzatokat radikálisan átalakító, a modernizmust megelőlegező posztimpresszionizmus jeles alakja.

Paul_cezanne_1861Paul Cézanne 1839. január 19-én született Aix-en-Provence-ban. Családja az itáliai Cesena városából származott át Franciaországba. Apja, a kalaposmesterből lett bankár, fiának jó nevelést biztosított. A Bourbon kollégiumba járt, hol iskolatársai közé tartozott egy olasz mérnök fia, Emile Zola. A két fiút meleg barátság fűzte egymáshoz. Együtt járták a vidéket, jövőjükről álmodoztak. Cézanne festő akart lenni, s 1856-tól az aix-i rajziskolában tanult, ahol egy évvel később pályázaton második díjat nyert. Az érettségi után, 1859-ben apja Aix-ben beíratta a jogi fakultásra, Cézanne azonban Párizsba akart menni, hogy ott festeni tanuljon. 1861 áprilisában azután végre elérte célját. Párizsban ő is a Suisse Akadémiára járt, itt készült az Ecole des Beaux-Arts felvételi vizsgájára. A jóságos, mindenkin segíteni kész Pissarro pártfogásába vette a faragatlan, vad és félszeg vidéki fiút. Kapcsolatuk mindvégig töretlen maradt, s később fontos szerepet játszott mindkettőjük művészetének kialakulásában. A felvételi vizsgán azonban Cézanne nem felelt meg. „Kolorista temperamentum, de szertelenül fest” volt Cézanne-ról a vélemény.

Cézanne 1861 őszén elbátortalanodva utazott haza, s beállt apja bankjába dolgozni. De tervével, hogy festő lesz, nem hagyott fel. Továbbra is eljárt a helyi rajziskolába, s családi házuk – ezt a Jas de Bouffannak nevezett XVII. századi udvarházat apja nemrég vásárolta – falait képekkel díszítette. A panneau-kat, amelyek a Négy évszak címet viselték, Ingres szellemében szerette volna megfesteni, de most még csak fiatalkori kísérletekre futotta erejéből. A panneau-kat Cézanne mindenesetre – tréfából vagy naivságból, nem tudni – nem saját, hanem Ingres nevével jelezte,

1862 novemberében azután ismét Párizsba ment, hol tovább látogatta Suisse apró iskoláját.

 

Paul_Cézanne_-_La_Maison_du_penduAz akasztott ember háza (1873)

1872-ben Pissarróval együtt az Île-de-France-i Auvers-sur-Oise-ba költözött, ahol festéssel töltötték idejüket, és ismeretséget kötöttek Vincent van Gogh-gal. Az impresszionisták 1874-ben rendezték meg első, botrányosra sikeredett közös kiállításukat a fotográfus Nadar műtermében, amelyen Cézanne három festménnyel jelent meg (Egy modern Olimpia, Az akasztott ember háza, Auvers-i táj). A közönség értetlenül és elképedve fogadta Cézanne műveit, ezért csak a harmadik impresszionisták rendezte kiállításon, 1877-ben jelent meg ismét publikum előtt, ezúttal már tizenhat képével. A kritikusok többsége azonban ismét támadta művészetét, így végül 1882-ben visszatért Provence-ba. Előbb Marseille egyik kikötőnegyedében, Estaque-ban telepedett le, majd 1885-ben egy szülővárosa melletti faluba, Gardanne-ba költözött. Itt kezdte festeni a később közel nyolcvan képet magában foglaló Montagne Sainte-Victoire-ciklust.

Paul_Cézanne_Montagne Sainte-Victoire (1891)Montagne Sainte-Victoire (1891)

 

1869-ben ismerkedett meg Hortense Fiquet-vel, akitől egy fiúgyermeke született. Kapcsolatát Cézanne végig titkolta édesapja elől, és csak annak halála után, 1886-ban vette feleségül Hortense-t. Bár anyagi helyzete bizonytalan volt, apja halálával számottevő vagyont örökölt, ami biztosította számára a szabad alkotás lehetőségét.

1890-ben már a Húszakkal közösen állították ki műveit Brüsszelben, de Cézanne első személyes tárlatát csak 1895-ben rendezte meg a műkereskedő Ambroise Vollard, miután megvásárolta közel kétszáz festményét. A nagyközönség ugyan továbbra is hűvösen fogadta műveit, ezzel párhuzamosan viszont kivívta magának a művészvilág megbecsülését. Nevét hamarosan szárnyára kapta a világhír, képei sikereket arattak. 1901-ben Aix peremén felépíttette nagy műtermét, a Les Lauves-t. 1904-ben az őszi Salon egy egész termet szentelt Cézanne képeinek.

Sikereit nem élvezhette sokáig, életének hatvannyolcadik évében tüdőgyulladásban halt meg.

Ifjúkori művészetére nagy hatással voltak Eugène Delacroix és Gustave Courbet művei; rajzai és festményei ekkor váltak kifejezőbbé, de a később védjegyévé váló szenvedélyes, elnagyolt ecsetkezelés, ugyanakkor a határozott, kemény megjelenítés már ekkor jellemezték munkáit (Kék váza, 1857; Tannhäuser-nyitány, 1866–1867; Reggeli a szabadban, 1869 k.).

 

paul cezanne_kekKék váza (1855-57)

Az 1870-es évektől impresszionista kortársai hatottak művészetére, színei könnyedebbek és érzékletesebbek lettek, de a cézanne-i szigort ezek ellenére is érvényesíteni tudta képein. Auvers-i és provance-i tájképein a meleg színek és a hideg árnyékok tónusváltakozása ötvöződik helyenként az impresszionistákra jellemző fényárral (A marseille-i öböl, 1885).

Az „aix-i remete”-ként is emlegetett Cézanne ábrázolásmódja az 1880-as évek második felére érte el művészi csúcspontját, ekkor készültek legismertebb képei (A komód, 1887; Húshagyókedd, 1888; Kártyázók-ciklus, 1892–1895; Nagy fürdőzők-ciklus, befejezetlen, 1898–1906).

Paul_Cézanne,_Les_joueurs_de_carte_(1892-95)Kártyázók (1895)
Paul_Cézanne_nagyfurdozokNagy fürdőzők (1900–1905)

Bár színkezelése az impresszionistákéval rokonítja művészetét, képszerkesztési elveiket azonban elvetette: a körülvevő valóság nem oldódik fel a színkavalkádban, sőt, annak ellenére a témát, a teret alkotó formák és tömegek geometrikus szigorral jelennek meg kevéssé részletező képein. Ezzel a látványszerkesztési elvvel Cézanne döntő hatást gyakorolt a 20. századi fauve-ok festőcsoportjára, az expresszionistákra és a kubistákra.

Forrás: Pataky Dénes – A francia impresszionizmus (13-14. oldal) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata Budapest, 1973

Wikipédia

Claude Debussy

 

 

152 évvel ezelőtt Megszületett Claude Debussy francia impresszionista zeneszerző, zongoraművész és karmester.

Claude Achille Debussy (Saint-Germain-en-Laye, Franciaország, 1862. augusztus 22. – Párizs, 1918. március 25.) francia impresszionista zeneszerző.

Claude_Debussy_ca_1908,_foto_av_Félix_Nadar

(1908 körül, Félix Nadar felvétele)

 

 

(Achile-) Claude Debussy

(1862- 1918)

Francia zeneszerző, akit képi fantáziája és finom hangszínfestése miatt “impresszionistá”-nak neveztek.

Nemcsak híres, hirhedt is lett Párizsban, miután elhagyott szeretője és a felesége egyaránt öngyilkosságot kísérelt meg.

Az Orchestra Colonne nem vette komolyan A tenger című szimfonikus művét, és a karmester, Chamille Chevillard könyörgött a muzsikusainak, hogy ne kössenek bele minden egyes hangjegybe. Pierre Monteaux, első brácsása elmesélte, hogy annyira bosszantotta őket a hangzás, amelyet játékukkal előidéztek, hogy idétlenkedni kezdtek. Egy tréfás kedvű tag kottalapból papírhajót készített. A kis játékszert lábbal tologatták, és az végigsiklott a zenekaron, a nagybőgőktől a csellókon át egészen a brácsákig. Ennek a gyerekes ötletnek akkora sikere volt, hogy nemsokára egy flottányi ilyen-olyan papírból csinált hajó cirkált a parketton, a Debussy által életre keltett Neptun mennydörgései közepette.

 

Addig próbáltam a zenekarral, hogy Debussynek gyakorlatilag semmi tennivalója nem maradt. A próba símán lezajlott, de a koncerten sajátos baleset történt. Még soha nem tapasztaltam ilyesmit. A második Nocturne-ben (Ünnepek a címe) sokszor változik a tempó. Legnagyobb meglepetésünkre Debussy (aki, őszintén szólva, nem volt jó karmestere még a saját műveinek sem) egyszer csak elvesztette a fonalat, és tévútra vitte a zenekart. Amikor erre rádöbbent, úgy érezte, hogy legjobb lesz megállni és elölről kezdeni a tételt. Többször megkocogtatta a kottapultot.

Ekkor rendkívüli dolog történt. A zenekar nem volt hajlandó megállni! Ez igazán meglepő volt. A híres zeneszerző a saját művét vezényli, megzavarodik, le akarja állítani a zenekart és az megtagadja az engedelmességet! Szándékosan tettek így: tudták, hogy a közönség nekik fogja tulajdonítani a bakit. A tetejébe a mű (amelyet nagyon megszerettek) gyönyörűen szólt, és első osztályú előadást akartak produkálni neki: ez volt a szándékuk, és sikerrel megvalósították. Még soha nem voltak ilyen egységesek.

A közönségnek persze feltűnt, hogy nincs rendben valami, mert nyilvánvaló volt, hogy Debussy meg akarta állítani a zenekart. A végén, igazi angol módra, olyan tetszéssel fogadták, hogy meg kellett ismételni a tételt. Ezúttal minden rendben ment, és még nagyobb ováció tört ki. Debussy zavarban volt, mert nem értette az angol észjárást, de én roppant büszke voltam a zenekaromra akkor délután.

Sir Henry Wood (1869-1944),
a Queens Hall zenekarának karmestere?

Egy zongorista ragaszkodott hozzá, hogy a Debussy-mű egyik részében a tempó “kötetlen” lehessen.

A zeneszerző később így beszélt erről:

– Van, aki zenét ír, van, aki szerkeszti, és itt van ez az úr, aki kénye-kedve szerint bánik vele.

Amikor megkérdezték, mit mondott az illetőnek, ezt felelte:

– Semmit. A szőnyeget néztem – többé nem fog rálépni.

Ravel sokszor elismételtette Marguerite Longgal ezt a történetet.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (253-254. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Edgar Degas

 

 

Teljes és eredeti nevén Edgar-Germain-Hilaire de Gas (Párizs, 1834. július 19. – 1917. szeptember 27.) francia festőművész és szobrász.

Edgar de Gas 1834. július 19-én született Párizsban. Nagyapja a francia forradalom elől Nápolyba költözött, s olasz lányt véve feleségül, itt alapított családot. Csak fia, a művész apja tért később vissza Franciaországba, hogy a Nápolyban működő családi bankház párizsi fiókintézetét vezesse. Felesége a New Orleans-i francia családból született Celestine Musson volt. Fiuk kivételes festői tehetsége hamar megmutatkozott. A festészet iránti érdeklődését apja, aki igen művelt, zene- és művészetkedvelő ember volt, maga is támogatta, mikor fiának végigmutogatta a párizsi múzeumokat és gyűjteményeket, hogy művészi ízlését nevelje. Az érettségi után – 1853-ban – De Gas, vagy ahogy nevét maga írta, Degas, egy rövid ideig jogot hallgatott, de csakhamar szakítva ezzel, érdeklődése a festészet felé fordult. Másolta a Louvre és a Cabinet des Estampes remekműveit, és előbb Félix Joseph  Barrias nevű közepes tehetségű festőnél, majd 1845-ben Lamothe, az egykori Ingres tanítvány műtermében ismerkedett a festészettel. 1855-ben rövid ideig az Ecole des Beaux-Arts növendéke volt, s ezzel tanulmányai be is fejeződtek. Már korai Edgar_Germain_Hilaire_Degas_1855munkái: az 1854-55-ben készült Önarckép, az 1857-ben festett nagyapja arcképe, vagy testvére, a tengerészkadet Achille de Gas egyenruhás képmása fölényes tudású kész művésznek mutatják. Műveinek világos formái és tiszta vonalai arról tanúskodnak, hogy példaképe Ingres volt.
1854-től több utazást tett Itáliába. Előbb Nápolyba utazott nagyapja meglátogatására, majd 1856-57-ben több várost, köztük Rómát járta be, 1858-tól pedig hosszabb időt töltött Firenzében, apai nagynénjénél, a Bellelli családnál. Itt kezdte el foglalkoztatni első nagy kompozíciója, a rokon családról festett csoportkép. Számos rajzot készített, de magát a nagyméretű vásznat Párizsban fejezte be a vázlatok és tanulmányok alapján, mely festésmód mindvégig jellemző maradt Bellelli család portréjaDegas-ra. A Bellelli család (1859-60) csoportképén festészete eddigi erényei mellett egy új vonás is jelentkezett, a kompozíció merészsége, illetve az a hallatlan természetesség és ésszerűség, melyet a kompozícióval elért, amikor a családfőt egy, a nézőnek háttal álló karosszékben oldalt fordulva festette meg. Mennyire más volt ez a természetesség látszatát keltő nézet, mint a kor szokásos portrébeállításai. A világos formák, tiszta vonalak, a természetes mozdulat és komponálatlanság látszatát keltő kompozíció, amelyek a képét jellemzik, ettől kezdve mindvégig Degas művészetének jellemző vonásai maradtak.
Közben azonban Degas adottságaitól eltérő kompozíciók festésével is kísérletezett. Az 1860-as évek elején néhány történeti kompozíciót festett, mint a Spártai lányok verekedésre hívják ki a fiúkatSpártai lányok verekedésre hívják ki a fiúkat Úrlovasok indulás előtt (1860) vagy a Semiramis várost alapít (1860-65), de persze ezek a képek mégsem szabályszerűen akadémikus vásznak. A fiatal spártaiak Degas-nál inkább kötekedő nápolyi suhancok, s nem az előírásos klasszikus ideál megtestesítői. A Semiramis kompozíciója – amelyet állítólag egy operai színpadkép ihletett – is teljesen más, mint a szokásos beállítások.
Manet és Degas 1862-ben ismerkedett meg egymással. Az ismeretségből gyorsan barátság lett. A két fiatal művészt sok szál fűzte egymáshoz: az azonos nagypolgári származás, az egyforma műveltség és neveltetés, és ami a legfontosabb volt, a művészetről vallott közös nézetek. Mindkettőjükben egyformán erős volt a valóság iránti érzék.
Az impresszionista festészet alaphangjára is egyszerre talált Manet és Degas 1862-ben. Manet ekkor festette a Térzene a Tuileriák kertjében (1862) című képét, amelyen már jelentkezett a későbbi impresszionizmus minden jellegzetessége. A kép a park fái közt sétáló tömeget ábrázolja, s ez az ábrázolás már a mozgalmas látvány pillanatnyiságát  ragadta meg. A képen különben rajta van Offenbach, Théophile Gautier, Baudlaire, Eugéne Manet, a festő testvére, de szerepel rajta Manet baráti körének néhány tagja is, mint Fantin-Latour és Zacharie Astruc, sőt a kép bal szélére magát is odafestette a művész.
Úrlovasok indulás előttDegas pedig ekkor készítette az Úrlovasok indulás előtt című, az első lóversenyt ábrázoló 8 művét, melyet később még sok hasonló témájú fog követni, mely Manet figyelmét is ráterelte a témára. A látvány, a mozgás pillanatának a rögzítésével e képen is csírájában már ott rejlett az impresszionizmus lényege.
Manet 1863 tavaszán ismét kiállított a Martinet Galériában. A tárlaton szerepelt a Térzene a Tuileriák kertjében, a  Lola de Valence és a Spanyol táncosok is, összesen 13 festmény.

Forrás: Pataky Dénes – A francia impresszionizmus 10-12. oldal) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest 1973