Az impresszionista-szimbolista költészet

Közzétette:

 

 

A XIX. század második felében jelentős változások következtek be a líra műfajaiban, a lírai költészetben. Míg a romantika korában a líra még őrizte vezető szerepét az irodalomban, addig a század közepére az epika, elsősorban a prózaepika műfajai (regény, novella) váltak kedveltté. A romantikus lírai költészet utolsó nagy fellángolása a forradalmak kora volt.
A század 50-es éveitől kezdődően elsősorban Nyugat-Európa népeinek irodalmában (elsőként a francia irodalomban) indult meg az a folyamat, mely a romantikus lírával és a lírai költészet konvencionális formáival, stílusaival szakítva egy új irányzat születéséhez – az impresszionizmushoz – vezetett.
Az impresszionista líra előfutárának, megalapozójának hagyományosan a francia Charles Baudelaire-t tekintik. Híres kötete – A Romlás virágai(1857) – e stílus alapvető fontosságú műve. Baudelaire költeményeit számos magyar fordításban olvashatjuk, A Rossz virágai címmel Tornai József fordításai a legfrissebbek.

 

Charles_Baudelaire

Charles Baudelaire (Párizs, 1821. április 9. – Párizs, 1867. augusztus 31.) francia költő
 

Kortárs (mai) irodalomtörténetek Baudelaire költészetét inkább a XIX. század klasszikus irányzatához kapcsolják, s az „új” költészet képviselőinek a parnasszista költőket, illetve a rövid ideig a parnasszistákhoz is tartozó Paul Verlaine-t, Stéphane Mallarmét és Arthur Rimbaud-t tekintik.
Az impresszionizmus lényegét híven fejezi ki a stílusirányt megnevező fogalom (impresszió ~ benyomás). A zenében – pl. Maurice Ravel, Claude Debussy (e. klód döbüsszi) és képzőművészetben – pl. Claude Monet (e. moné), Pierre Auguste Renoir (e. pier ogüszt rönoá), Paul Cézanne (e. pól szézan) – is jelentős irányzat esztétikai újdonságát a valósághoz, a valóság látszatának megteremtéséhez való újszerű viszony jelenti.
Az impresszionista alkotó célja nem a valóság „tükrözése”, bizonyos értelemben tagadja is e hagyományos felfogást. Egyszerűsítve, az irányzat lényege a valóság által kiváltott érzések, hangulatok, benyomások megjelenítése, tehát a külvilág által a belső világban keletkező hatások megjelenítése. A megjelenítés a költővel, beszélővel nem azonosítandó szubjektum erőteljes „jelenléte” mellett a nyelvi és képi kifejező eszközök stílusértékének megnövekedett szerepét is kiváltja. A képiség szintjén ez vezet az összetettebb, asszociatív képek – allegória, szimbólum, szinesztézia – alkalmazásához, s innen ered az irányzat másik elnevezése – szimbolizmus.
A szimbolista művészetben a korábbi évszázadok emblematikus jelképiségével, toposzaival szemben a jelkép nem magyarázatot kap az alkotásban, nem értelmeződik, hanem központi elemként a nyelvileg pontosan meg nem ragadható, le nem írható összetettség kifejezője. Az impresszionista-szimbolista költészet az újszerű nyelvhasználat, a képi összetettség, a sűrítés révén a hagyományos értelmezési módokhoz képest a befogadó részéről is újfajta viszonyulást feltételez, mivel a megértés egyfajta ráhangolódást, lelki-szellemi azonosulást igényel.
Az impresszionizmus képviselői tudatosan törekedtek annak jelzésére, hogy művészetük más, magasabb rendű, mint a megelőző korok művészete. Radikalizmusuk a külsőségekben is manifesztálódott: szándékosan provokálták a közönséget extravagáns magatartásukkal, a társadalmi konvenciók látványos elutasításával is (öltözködés, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, szexuális szabadosság stb.). Az impresszionisták a polgári társadalom és a polgárízlés ellen lázadnak. Lázadó voltuk is kikényszeríti, hogy alkotói céljaikat, esztétikai elveiket, elkülönülésüket programszerűen is kifejtsék: Baudelaire-től Rimbaud-ig számos művész fogalmazza meg az új művészet alapelveit tanulmányokban, esszékben is (pl. Rimbaud: Látnok levelek, 1871). A hagyományok látványos elutasítása, a korábbi értékek megkérdőjelezése nem öncélú tagadás, hanem a világ összetettségének, a művészet teljességének tökéletesebb kifejezése.
Más népek irodalmában is jelentőssé vált az impresszionista-szimbolista irányzat. A stílus legismertebb követői az angol William Butler Yeats (1865–1939), a német Stefan George (1868–1933) és Rainer Maria Rilke (1875–1926). A magyar irodalomban a századforduló időszakában jelent meg a szimbolizmus-impresszionizmus hatása (pl. Reviczky Gyula költészetében), de valódi kiteljesedése a Nyugat költőinek (Ady, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, Szabó Lőrinc) művészetében következett be.

 


szinesztézia: „együttérzékelés” (gör.); szókép; különböző érzékszervekkel felfogott ingerek hangulati azonosságon alapuló sűrítés; pl. „lila dalra kelt egy nyakkendő…”
embléma: „betét, bekeretezett tárgy, kép, szöveg” (gör.) szóból; a költészetben olyan többértelmű és tudatosan visszatérő képek, amelyek a szerző személyére, hőseire vagy valamilyen helyzetre, színhelyre utalnak

Forrás: Sulinet

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s