Karinthy Frigyes – Egy nőt szeretni

Hogy ehhez hozzászólhass, barátom, vagy minden asszonyt ismerned kellene – vagy nem szabadna ismerned, csak egyet. Aki sok asszonyt szeretett, nem ismeri a szerelmet – önmagát szerette és kereste: az ilyenhez nincs szavam, nem érti, amit beszélek, vállat von. És vannak, akik szép csípőkre és szép vállakra gondolnak – ezek se tudják a szerelmet. És képzeld, édes barátom, de azért ne szörnyűködj – képzeld csak, én azt súgom neked – nem hallja senki? -, borzasztó, képzeld, nekem az a hitem, hogy nem ismerték a görögök se – és nem ismerte Wilde Oszkár, a te kedves íród – és Heine se ismerte, se Petőfi, szegény – ugye furcsa? – egyik se, ama költők közül, akik szép keblekről és vérről beszéltek.

Egyetlen asszony a szerelem, barátom – és nem Az Asszony, akármekkora betűvel írod az “a”-t, mivel te szimbólumnak kedvelője vagy.

Várj csak, mindjárt megmagyarázom. Egy angol folyóiratban láttam egyszer egy érdekes, fototechnikai játékot. Tíz-tizenkét híres drámai művésznő arcképét összefotografálták egyetlen lemezre – elmosódó fej jelent meg a lemezen, mely magába foglalta a tizenkét arcból mindazt, ami bennük közös és jellemző volt -, a többit homályos folttá mosta szét. “A” drámai művésznő psziché-képét adta ez a lemez – egy elvont arcot, melyen, ha a szemöldök élesen vált ki, mit jelent az? hogy abszolút ideálja e nőtípusnak csak erős szemöldökkel képzelhető.

A te lelkedben, barátom, aki sok nőt szerettél, midőn e szót kimondod “asszony” vagy ezt “szerelem”: harminc és negyven meztelen nő képe olvad össze eggyé. E képen mindaz, ami a nőkben körülbelül hasonló – csípők, keblek, vállak, combok – élesen s világosan rajzolódik eléd -, de ami megfoghatatlan s egybe nem olvasztható: az arc közös folttá esik szét s eltűnik: fejetlen nő jelenik meg előtted, valld be, ne szégyelld – mert elég volt neked a nő nyaktól lefelé s a fejetlen nő a te ideálod – a tied s minden hedonista költőé. De aki egy asszonyt szeretett, az igazi szerelmes – midőn szerelemről szól, harmincszor és negyvenszer vetíti vásznára ugyanazt a képet – s e képen arcot lát élesen és ragyogva – asszonyi arcot, a szerelem arcát; – s ez arcon a szemek mély kútját, melybe ki lebocsátkozik, megismeri a titkot. Ezt az arcot ismerte Goethe és ismerte Lenau – a régiek közül Dante, Milton és néhány ismeretlen északi eposz – az újak között talán Maeterlinck, Jacobsen, Rainer Maria Rilke, Dosztojevszkij, Shakespeare, Molière, Fielding – D’Annunzió, Wilde Oszkár, Anatole France: ezek soha nem látták ezt az arcot: ha tudni akarod, mi a szerelem, ne tőlük kérdezd.

Hámozzunk ki az összezavart fogalmak tömkelegéből egy szigorú absztrakciót, s állapodjunk meg ebben: amit szerelemnek neveznek, az nem vágy, nem gyönyör – annak semmi köze erotikához, érzékekhez. Amit a testből elvon magának, az éppen csak a szépség – de nem a test ingerlő szépsége, hanem valami ismeretlen és megfoghatatlan: a kifejezés, melynek egyetlen területe és lehetősége az emberi arc. Állapodjunk meg ebben: csak arcba lehetek szerelmes: – lábak, kezek és keblek – ki keverte a szerelem élesen határolt szenzációjába ezeket a távoli elemeket, melyeknek élvezése úgy aránylik a szerelemhez, mint egy jól elkészített borjúfilé valami szép és okos gondolathoz, amely csak úgy jöhetett létre, hogy ebédre megettem a filét, amelyből az a vér lett, amelyik agyamban cirkulált, amikor gondoltam.

III

Azok, akik másként vélekednek, akik lábakon, kezeken keresztül is tudnak szeretni: látszólag döntő érvekkel kérkednek. De ezek az érvek felületesek s végig nem gondoltak. Ők a szerelmet állati, természetes mivoltunkból vezetik le, mondván: a tökéletes test az, ami szerelemre ingerel, a tiszta és fejlett szervek s minden irányban egyenletesen kiképzett emberi figura. Szépnek és szerelemre valónak azt az arcot nevezik, melyen minden felület olyanformán gömbölyödik, mint a hólyagból csinált kismalac feje és lábai, ha felfújtuk a hólyagot – az egészséges vér így tölti ki az emberi arc állati formáit – s ami nem egészséges, nem lehet szép: mihelyt kevés a levegő, a vér – a kismalac orra lekókad, az emberarc vonalai elvánnyadnak. Szép az, ami állati, ami egészséges, ami fejlett – szép az, ami egészséges utódokkal biztat, s megnyugtat afelől, hogy fajtánk élni fog a fajták között s szaporodni minden korokon át. Így fogta fel a szerelmet Schopenhauer és csekély változással Stendhal is. Eszerint szép és szerelemkeltő, ugyebár, a tiszta fajtájú ember s minden, ami a fajta egészségére és maradandóságára emlékeztet.

De nézzünk szét ez elmélet alapján az életen – s az élet kísérleti laboratóriumában, a művészetben. Igaz-e, hogy a szerelem a fajta felé szimatoló honvágy?

Mikor először hittem, hogy szeretek, azt mondtam magamban: igen, a szeme szép és a szája szép és szép a homloka: de amitől reszketek s félek, s mozdulni nem tudok, és hangosan sírni vagy énekelni szeretnék – az nem szem és nem száj és nem homlok, hanem a három közt van valahol, a száj szögletén bujkál, néha felszökik a szemek közé, vonaglik egyet és megáll. Mi ez? Érthetetlen valami és mindenekfölött: idegen. Soha nem láttam ezt a vonást. Egy délután meglátogattam őt, és megismertem az édesanyját. Két percig beszélgettem vele, aztán forogni kezdett velem a világ. Mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Az a rejtelmes vonás nem a lányé volt: az anya húsos és érett arcán ott élt a mása – nem rejtelmes célzás az ismeretlen s idegen lélekre: egyszerűen a faji vonás volt az, s idegennek és csodásnak úgy hatott csak a leány külön, egyéni arcán, mint valami, ami nem egyéni. Bélyeg volt, amivel a művészek képeit lebélyegzik a Faji Műcsarnokban; “megfelelt és kiállításra bocsáttatott” – s én ezt a hitvány bélyeget a mű legszebb színfoltjának néztem, azt hittem, a művészi öntudat rakta fel a színek közé. Szégyellem magam. Eljöttem és tudtam, hogy nem szeretem ezt a leányt.

Akit szeretek: az az arc nem hasonlít senkihez, nem kapta senkitől, nem volt apja is nem volt anyja – ez az arc belülről fejlődött ilyenné. Nem is kerestem magamnak ezt az arcot – (lásd: nemi kiválogatódás, vérségi kötelék, “a” szerelem) -, s nem én alkottam az én szerelmem formájára (lásd: kristallizáció) – hanem ez az arc megfogott engem – az ismeretlenből intett: állj meg, vakon tántorgó vándor, és nézz ide – látod ezt az ösvényt? Ez az egyetlen. Indulj meg rajta, ha tudsz. Hogy merre vezet, nem mondhatja meg se a társadalomtudomány, se a fejlődéstörténet. De egy bizonyos: kivezet innen más, messzi vidékre, ahol nyugtalanabbak s higgadtabbak a vizek, s ahol vár valami az emberre: talán az, amit az élet céljául kerestünk. Kezek, lábak és szervek: mindez való valamire, tudom – de mire való az egész ember? Ezen az ösvényen indulj meg, ha mersz, s talán megtudod. Indulj meg s ne csudálkozz, ha az út letér a Térről s belefut az Időbe – talán messzi, messzi időkbe visz, a messzi-messzi jövőbe, ahol nincs többé faj, csak egyén – ahol nem kell már szülni és születni, meghalni és helyet adni szebbnek és jobbnak – mert nem lehet már szebb és jobb.

Száz nőtől szerettem volna gyermeket – de akit igazán szerettem, azt az arcot nem tudtam elképzelni másolatban. Az ő szeme nem látószerv, mely az ételt, italt és gyermeket keresi – hanem a Szem az ő szeme, mely arra való csak, hogy szeressék. Az ő orra nem szaglószerv, mely az ételt és italt és gyermekének atyját keresi – hanem arra való csak, hogy szép legyen és szeressék. És az ő szája nem evésre és ivásra s gyermekringató gügyögésre való – az ő szája nem száj, az ő szája a csók.

A lélek egy pici ember, aki az emberi testben szaladgál – akkora, mint a hüvelykujjam. Néha a gyomorban van, néha felszalad a fejbe -, előrejön, beül a szemekbe, vagy hátul, a nyúltagyvelő puha párnájára lefekszik. Néha a torokban szorul meg, s onnan beszél – néha a kezekbe szalad. Nem tud jól beszélni emberi nyelven, dadogva vonaglik, s nyugtalanul rázza kényelmetlen börtönét. De ahol befészkelte magát: legyen az kő vagy ember, annak a tárgynak mozdulnia kell.

Az alvó álmában dadog valamit, s nem érti maga sem, mit beszél. De odaát, az élet álmán túl, ágyánál ott állanak a lelkek, és hallják és megértik a szavát. S mikor dadogva megszólal, bólintanak, s komolyan intenek, vigyázzatok, az alvó lélek megszólalt álmában, nyugtalan és zavaros immár az ő álma, és nemsokára ébredni fog.

Forrás: Karinthy Frigyes – Jelbeszéd (novellák)