1
Tavasz édes mámorában,
nem májusban, még korábban
mikor teljes napsugár van,
nemes arcú szüzet láttam
gyenge lombok sátorában,
száján szólt bürökduda.
2
Sors akarta rájalelnem,
nimfában nincs ennyi kellem,
hogy vele versenyre keljen;
s mihelyt megpillanta engem,
hangos nyájával a berken
megriadva elfuta.
3
Ér remegve a karámba,
én, kérlelve, a nyomába;
nem kell néki gyöngy, se násfa,
csak csitítom, ám hiába,
s ajándékom dobva sárba,
szól a szűzek csillaga: |
4
„Amit adtál, nem kell, tessék,
szándékodban nincs tisztesség!”
Kis szilkével védi testét.
Megragadom a szüzecskét,
bőre hó-tündökletesség,
és rejti darócruha.
5
Ő viseli a nehezet,
én pedig a kellemeset.
„Mit műveltél? jaj, megesett!
gonosz, mégis hála neked,
csak titkold el szégyenemet,
hogy ne tudják meg soha.
6
Mert ha sejtené apácskám,
avagy Márton testvérbátyám,
akkor jönne rossz világ rám,
vagy ha megtudná anyácskám,
rosszabb az négy kígyónál ám,
nagy vesszőzés hangzana.”
Weöres Sándor fordítása |
Közzétette: 
Lighthouse 