Irodalom – 73 Oldal

Pilinszky János – Kánikula

A kardvirágok hegye véres, gyors pengéjük szemembe vág. Miféle forrón ömlő vér ez? Véres lesz tőlem a világ.

Nyár volt, július, fehéren forrott a por, lépegettem bánatos állatok mögött, savanyú almák dudorították zsebeim, szívemben nem éreztem

Hova szívem, lelkem Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, Ujra láttam végre születésem földét, A szép Kiskunságot! Bejártam a rónát, Melyet

Ilyen hőség sem volt itt már régen, mesélik, még a vaj is elalélt és olvadni készült lenn a

„Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít.” „És ennek bizony immár hat éve. S én még

Emelkedik az égbolt s lesz ragyogóvá, tarka haddá válnak a téli, vak órák: megint, megint a nyár! S

Az érés dícsérete Helyét gyümölcsnek adja a szirom. A déli égen elterül a hőség. A termő kor jön:

Ha eljön majd a nap, Amikor meghalok, Ti ne gyászoljatok. Én itt leszek, közel. Itt találtok napnyugtakor, ha

Mint a koraérő júniusi körte: Incseleg a lomb közt ígéretes zöldje, De ha leszakítod, savanyú is, fás is,

Február közepén, késő délután – bizonyosan péntek volt -, valamikor egy fiatalember szállott le a váradi peronon. Kezében esőernyő és kopott