Irodalom – 71 Oldal

Szép Ernő – Október 17.

Kedveli a szomorúság azt a fajta fűzfát, azt akit szomorúfűznek neveztek el. Azért nevezték el azt szomorú fűznek,

Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá. De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná.

I. A gólya vándor-útra kelt, De még zöldel hegy és mező; Minő szép nyájas ősz vagyon! A napsugár az

Volt egyszer egy királyfi, aki egy gyönyörű márványpalota aranytermében élt. Mindene megvolt, amit szeme, szája kívánt, szolgák serege

Be jó lenne még azt mondani mindig: Szívem fürösztik tavaszi kegyek, a napsugár is éget, virágosak a rétek,

Várj még, ne siess, szeptemberi lomb, A hegyeken még szól a kolomp, Még messze a tél. A te

Mendegélt Barabás bácsi a hosszú és köves falusi utcán. Mendegélt hazafelé. Vasárnap délután volt, ősszel. A nap már

Kecskemét szabados városa legvégén, ahol Orgovány felé visz az út, állott a kis kocsma A’ szittya vitézhez. Alacsony házikó,

Mulik a nyár. Dus, tiszta tüze vész. Néma égbolt fáradt aranyi nem Ontnak hősugárt. Ha napsütöttre lépsz: Madárt

Mitől oly terhes minden ősz s mért kábulunk el illatában? S ha lágyan perg a sok levél, mért