Pilinszky János – Kalandozás a tükörben

Közzétette:

 

 

Szárnyas tükör volt, földig ért. Üvegből készült, mint az ablak. De nem kertekre, háztetőkre nyílt. Engedelmesen azt tükrözte, mi elébe került, mintha semmi nem lett volna mögötte. A Kisfiú, ha fölemelte ujját, a tükörben is fölemelkedett; mindent apróra megismételt, minden lépést, minden mosolyt, a legkisebb mozdulatot. A Kisfiú egy este, mielőtt elaludt volna, arra gondolt, mi lenne, ha belépne a tükörbe, ahogyan kilépünk egy ajtón, kihajolunk reggel az ablakon. Erre gondolt és elaludt. De mégse. Kikelt ágyából, s átosont az üres szobába, a tükörhöz. Szíve a tenyerében lüktetett. Rátapasztotta kezét a tükörre. Érezte az üveglap hidegét, s íme, akár egy szárnyas üvegajtó, lassan megnyílt előtte a tükör. A kisfiú belépett a tükörbe. Megérkezett Tükörországba. A határmezsgyét puha fű takarta, de csillagok helyett színes lámpák függtek alá a fekete magasból; kékek, sárgák, lilák, mindenfajta színűek, selymes fényt, ezerszínű félhomályt vetve alá a mozdulatlan pázsit füvekből szőtt hatalmas szőnyegére. Mint az álomban, úgy indult el, oly súlytalan, lebegő léptekkel a Kisfiú Tükörországnak belseje felé. Elsőnek egy faluba érkezett. A határban lovak legeltek, és ők is, mint az álomban, miként a papírsárkány a magasban, oly lassan-hosszan úsztak, kergetőztek, súlytalanul fordulva meg a zöld határ s a fenti lámpaerdő gyöngyházfényű, félálom mezejében. A helység aludt még. Az utcák üresen álltak, és a házak, mint elgurult építőkockák, élettelenül szenderegtek a néma kertek, bokrok alján, a tintasötét diófák alatt. Csupán egy faluszéli kunyhó aprócska kertjében kapálgatott egy öregasszony. Oly törődött, hogy alig látszott ki a veteményes indái és levelei közül. A Kisfiú illően köszöntötte, belépve a kertecske kapuján. Az öregasszony fölemelkedett. Haja hófehér keretében arca, mint egy ezüstrámába foglalt, finomra szabott tükör ragyogott. “Jókor jössz, Kisfiú – mosolygott -, látom, messziről érkezel, Tükörország határán túlról, onnét, hol nap világít, csillagok ragyognak. Talán tudnál segíteni nekem, fölvágni a télre való hasábfát.” Azzal baltát nyomott kezébe, s a ház mögé vezette.                            A hasábok, mint a papír, oly könnyedén váltak ketté a Kisfiú baltacsapásai alatt. Mivel kis hősünk földi ereje, akár egy óriásé, akkorának bizonyult Tükörország elvarázsolt, visszfénynél is súlytalanabb félálom birodalmában. “Köszönöm segítséged, Kisfiú – hálálkodott az öregasszony. – Jókor jöttél Tükörországba. Királyunk leánykája nagybeteg. Erőd talán megmentheti.” És megmutatva a helyes utat, ily szavakkal zárta beszédét: “Ha jól kilépsz, hamarosan megérkezel a palotába. Sok-sok sikert és jó utat kívánok.” A királyi vár minden földi álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál, mit színes ceruzával vagy akár színes krétával megrajzolhatunk papirosra, palatáblára.                            Gyönyörű, olyan gyönyörű volt, és mégis olyan szomorú, mint egy hervadó őszi liget, mely csupa szín, és mégis csupa hervadás, csordultig színekkel és mégis színültig halállal tele. Az udvaron lovak és katonák, nehéz páncélban és nehézkes mozgással, szinte mozdulatlanul. “Tükörországon túlról jöttél, idegen” – kezdte az egyik katona. “Ide, a palotába, csak akkor léphetsz be, ha sikerül áthajítanod ezt a dárdát a vártető legmagasán.” Marokra is ragadta az óriási szerszámot középen, s nekifutva a Kisfiú elhajította, fölfele, az épület magasa irányába. Mint kitárt szárnyú madár emelkedett az óriási forma és nehéz acélból készült fegyver, mintha mágnes vonzotta, egyengette volna meredek útján. Hajítása sikerült. A Kisfiú beléphetett a várba. Kihalt termek és üres folyosók. Levegőtlen ablaksor. Gyertyák. Temetőkertre emlékeztető cserépnövények. Törtkarú székek, ülőkék. Foszladó selymek, tapéták. Minden csupa árnyék. Márvány lépcsősor. Szárnyasajtó. És végül egy aranykilincs. Kis hősünk benyitott a trónterembe. Földig eresztett függönyök, s a trónuson, mely kidőlt fához volt hasonló, Tükörország királya. Oly fehéren, mintha nem is eleven ember, de alácsorgó, megmerevedett gyertya viasza trónolt volna ott. “Gyermekem” – nyílt meg a viasz-száj, fordult a gyertyaforma arc, nyúlt ki a hófehér eres kéz az elámuló Kisfiú felé. “Első vagy, aki hozzánk érkezett. Jókor jöttél. Nagy a mi gondunk. De előbb talán elmondom neked Tükörország történetét.” “Valamikor mi is a földön éltünk, a nap s a csillagok alatt. De ellenség tört országunkra, és mi – bár volt fegyverünk, volt katonaságunk – a békét választottuk. Ellenségünk mégis teljes megadást követelt. Megadtuk hát magunkat. Ámde a győzteseknek ez se volt elég. Föltétlen engedelmességet követeltek. Azt, hogy apróra, vonásról vonásra azt tegyük, amit mondanak nekünk. S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk, úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk, ahogyan ők léptek és mosolyogtak. Ekkor született a tükör. Így született meg Tükörország. Ettől fogva élünk tükörben, álom és valóság között, engedelmesen ismételve mindazt, mit diktálnak nekünk. Azóta nincs valóságos napunk, azóta lett életünk, mint a visszfény, látszatra élet, valójában halál.” “De hagyjuk, ami orvosolhatatlan. Szóljunk arról, mi orvosolható. Kislányom nagybeteg. Csak a tengeri levegő menthetné meg. A tengerig azonban Tükörország erejétvesztett lakói soha el nem érnek. Kislányomat karodban kéne elvinned a tenger tükörpartjára. Oda, hol Tükörországban egyedül kristálytiszta és mint a só, gyógyító erejű a levegő. Ha igen, tied kislányom keze.” Ezek után a király sírni kezdett. Miként csak zápor a kidőlt fatörzsön, viasz fut le a gyertyacsonkon, úgy csorogtak alá a könnyei sok évéből megmaradt arcán. Folyosók, lépcsők. Lépcsők, folyosók. A Kisfiú sietett föl a toronyszobába. Sietett föl a nagybeteg királykisasszony szobájába. Soha még ilyet, ilyen szépet! A szoba selymes fészekhez volt hasonló. A Kisfiú érezte, hogy toronyba, igen nagy magasságba érkezett. És különös módon érezte azt is, hogy kisfiú, és azt, hogy ottan a kereveten, sötét hajának dús foglalatában egy kislány az, ki aléltan piheg. Lehajolt érte, karjába emelte, karjában tartva indult el vele Tükörország tengerpartja felé. Az égi lámpák elmaradtak, a selyemernyők fényes erdeje sorjában megszökött, amint Tükörországnak távoli senki földjére értek és közeledtek a tengerhez: a Kisfiú, karjában a kis Királylánnyal. Fölujjongott a tenger. Víz és levegő úgy jött elébük hófehér hullámaival a feketeségből, mint egy hirtelen fölütött hatalmas könyv betűi, sorai. Megérkeztek. Kéz a kézben futottak és futottak. Itt egy szikla. Ott egy bokor. Mindenütt kavicsok, csigák, puha föveny, hullámverés. De ami végképp elbűvölte őket: váratlanul egy gyönyörű házacskára akadtak, afféle nyári lakra, melynek kulcs nélkül nyílt meg ajtaja, s ahol – akárcsak a mesében – mindent megleltek. Ágyat, asztalt, olajlámpást, gyümölcsöt, kenyeret, kutat kertjében, pincéjében almát, és jócskán hasított fát, fűteni valót. Ezentúl röpült az idő. A kis Királylány napról napra vidámabb lett és még szebb, ha lehet. A tenger, mint hatalmas dajka, táplálta őket, vizet-levegőt rakva elébük homokasztalára. Kivirult a kert, az olajlámpás ragyogott, és puha volt az ágy, a párna. A nyitott tűzhely mint olvadt arany, s a gyümölcsös kifogyhatatlan. Mégis: a Kisfiú egy napon hazavágyott. Megköszönve nagylelkű adományát, először a tengertől vettek búcsút. Aztán a háztól. Elfújták a lámpást, kioltották a tűzhelyet. Most már gyógyultan, kéz a kézben keltek útra, visszafele, Tükörországból a földi világba. “Magammal viszlek” – így a Kisfiú, s a Királylány boldogan engedett. Óvatosan megkerülték hát Tükörország királyi székhelyét, nehogy a kislányt fogva tartsák. Meddig mentek a senki földjén, majd meg a lámpák erdeje alatt? Ki tudja? Nap nem mérte idejüket. Boldogságuknak sem volt ideje. De bármennyi idő is telt el, jókedvűen és jó erőben érkeztek Tükörország peremére, arra a bizonyos határra, mit egyetlen keskeny üveglap választ el a földi világtól. “Itthon vagyunk” – mondta a Kisfiú, és azzal átléptek az üveglapon. Azazhogy csak átléptek volna, mivel valóban csak a Kisfiú jutott keresztül, míg a Kislány az üveg túlsó oldalán rekedt. Hiába volt ezután minden. Hiába fordult vissza a fiú, tapadtak sírva kétfelől a papírnál is vékonyabb, a semminél is láthatatlanabb üveglapra: a két hazát ezentúl áthághatatlan határ vágta ketté, a tükör és a valóság határa. Sokáig sírtak még, és nézték egymást, aztán a Kislány arca szertefoszlott, s a tükör lassan megint csak tükör lett. Azt mutatta, mi elébe került. Egyedül azt, és semmi mást. A Kisfiú elébe állva, ezentúl csak önmagát látta benne. Soha többé nem juthatott el Tükörországba.

Forrás: MagyarÍrók.hu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s