A falusi lakóházak a középkori Magyar Királyságban

Jóval lassabban, mint a királyi udvarban, a nemesi kúriákban és a városi polgárság köreiben, de az életkörülmények a falvakban is változtak. A földbe mélyített egy légteres piciny kunyhókat a 14—15. századra felváltották a föld felszínére épített egy- vagy két helyiséges nagyobb házak. A két helyiséges falusi házak egy nagyobb szobából és egy kisebb konyhából álltak. A házba csak a konyhán keresztül lehetett bejutni, s onnan tovább, a szobába. A szegényebb jobbágyok háza egyetlen helyiségből állt, amelybe éjjelente többnyire állataikat is beengedték. A lakóházak mellett a belső telek részét képezték a különböző melléképületek: terménytároló vermek, pincék, istállók és ólak. Az utóbbiak fából, nádból, sövényből készültek, s tetejüket szalma, trágya vagy zsombék fedte.

A házak építőanyaga a táj jellegének megfelelően változott. Fában gyér vidékeken vályogból vagy pelyvával összegyúrt sárból (patics) készültek a falak, erdős vidékeken fagerendákból, illetve földbe vert cölöpökből, és nagyon ritkán, főleg a Dunántúlon, már kőből. Lápos vidékeken elterjedt a sárral bevert nád használata, amely tetőként is szolgált. Különleges építményeknek számítottak azok az egymáshoz erősített fatalpakon álló faházikók, amelyeket megemelve és hengerekre helyezve állati erővel vontatni is tudtak. Okleveles adat szól arról, hogy a 15. század elején egy egész falu – 77 jobbágy és családja – költözött el így egyik helyről a másikra, hogy földesurat cseréljen. A fából épült falusi templomokat még évszázadokkal később is mozgatták ily módon.

A házak belső berendezéséről keveset tudunk. A 16. század elején bizonyosan álltak már kecskelábú asztalok, s a fal melletti sárpadkák helyére különböző hosszúságú lócák, illetve padok kerültek. Székek azonban még csak elvétve fordultak elő, s a szekrények helyett is ládákat használtak. Az éjszakát vagy a földön, állatbőrökre heveredve, vagy két bakból és ezekre helyezett deszkákból álló „ágyszéken” töltötték. A tüzelőberendezés tűzhelyből és/vagy kemencéből állt. A tűzhely alatt nem kell mást érteni, mint tüzelésre kijelölt helyet a konyha, illetve a szoba-konyha egyik sarkában. A kör alakú kemence a szobában állt úgy, hogy a kályhából fűtötték. Gyakran előfordult, hogy egy házhoz egy második, külső kemence is csatlakozott, amelyet ugyancsak a konyhából fűtötték fel, és főzésre, sütésre, gyümölcsök aszalására használtak. A konyhai berendezések cserép- és vasedényekből, valamint késekből és fakanalakból álltak. Előkerült fanyélbe erősített kagylóhéjból készült kanál is. Az ételt ugyanabból az edényből ették, amelyben megfőtt, esetleg közös fatálból.

Uraikhoz hasonlóan a jobbágyok is kétszer étkeztek naponta. Ám azt, hogy mit és milyen formában, csak nagyon kevéssé ismerjük. Bertrandon de la Brocquière jegyezte föl 1433-ban, hogy a szegediek „Kenyér helyett valami lepényfélét esznek”, hogy a „Tisza igen sok halat szolgáltat”, s hogy a piacon kapható vadmadarakat, például a túzokokat és darvakat főzik és eszik meg, noha igen tisztátalanul”. A következő évtizedekben ebben annyi változás történt, hogy a keletlen lepénykenyeret a parasztok körében is felváltotta az erjesztett tésztájú, kelesztett és ezért magas és puha bélű, mai értelemben vett kenyér. Friss halból a jobbágyok asztalára is bőséggel jutott, noha nem a legjobb minőségű viza, csuka és kecsege, hanem a silányabb fajták. Ezeket a népnyelv azóta is „paraszthalaknak” nevezi. Túzok,daru és egyéb vad ugyancsak a paraszti étrendhez tartozhatott, hiszen a 16. század elejéig az erdők többségében a jobbágyok szabadon vadászhattak. Ennek eltiltása 1504-ben súlyos csapást jelentett számukra, amit vadorzással játszottak ki.