Közzétette:
Megkönnyebbült lélekkel fogadom
a naptári öregkort, ezt is megértem
annyi kétség, baljóslat ellenére,
már nem fújom Szilveszter éjjelén,
révült ördögűző, a papírtrombitát,
ám azt se firtatom, hogyan s mitől
vészeltem át az önpusztító időt,
a heveny és idült bajokat, s miféle
hajlam, kedvező csillagok következtében.
Szibériai temetőben találkoztam
ennyi korai halálra utaló adattal,
túljutottam a dátumokon, ahogy
a toroklobos aggastyán Babitsot
olvasgatva nyúltam a könyvespolcra,
s nemcsak évekre, hónapra, napra is
kiszámoltam, melyikünk mennyit élt,
közben különleges, sajnálattal vegyes
elégültség fogott el, ha már őt is túléltem.
Nem tartom számon, mit írtak a költők
öreg korukban, miféle cseleket
aszaltak a különbéke érdekében,
nem becsmérlem sárkányomat, mint fennhéjázó
mesehős, nem leplezem félelmemet iróniával,
tudomásul veszem, aki megjelent legbelűl,
s lopakodik, alattomban terjeszkedik,
lefoglal magának annyit, ahány kiló
vagyok meztelenűl és éhgyomorral.
Ahogy a hamu a parazsat bekeríti, s lefojtja
utolsó lobbanással rettenetes sötétben,
egyszerre az leszek, amihez nincs közöm,
akár kihúzott, aláejtett fogamhoz,
mert csak a képzelet emléke múlhatatlan,
melyet véletlen hajó usztat fedélzetén
oda, hol minden parttalan, lélekszerű,
mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan,
hangtalan és visszfénytelen a teljes napsütésben.
Lighthouse 