Irodalom – 3 Oldal

Márai Sándor – Az alkalmazkodásról

Munkánkban, napi életrendünkben, a módban, ahogyan a világ jelenségeire jellemünk, értelmünk, ízlésünk felel, mindebben van egyfajta belső törvény,

A kardvirágok hegye véres, gyors pengéjük szemembe vág. Miféle forrón ömlő vér ez? Véres lesz tőlem a világ.

Mint egy szegény, sebesült katona, a piszkos ősz járkál a mély aranyban, a sebkötőit is letépi halkan, s

A kollegám egy kis egérfogót tett a szerkesztőségben asztalomra. – Két éve dugtam a fiókba, – mondta, s

Tán csak az én öregedő fejemnek rémlik, micsoda szorongás szivárog a napraforgók sárga magasába, közben a fényözön tányéronként

Feléd fordítjuk szüntelen az arcunk, bálványunk, éltetőnk, tüzes korong! Hasonlítunk hozzád. Talán miattunk aggódsz, ha fényed felhők közt

Bártfáról 1844. Ismeretlen, hanem mégis jó barát! Vedd egy víg, most kór-fiúnak pár sorát! Kit bár a bor

Csontvári Kosztka Tivadar emlékének! Horgaselméjű s szikár Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr… S

Fehéren sütött a nap. Mint amikor éjjel fényképeznek és villanóport gyújtanak, úgy izzott a balatoni fürdőhely a verőfényben.

A perzselő és buja nyár kemencéjében a kopár fennsík kigyúl, lentebb a málna- bokrok nyújtják gyümölcsüket, s a