Közzétette:
Verset írni akkor még nem kellett elmenekülni hazulról: a zuglói házban, ahol laktunk, már volt néhány rádió, de mindegyik fülhallgatós. S a kézben vagy éppen zsebben hordozható rádiókészülék éppolyan elképzelhetetlen volt, mint az űrhajó. Számomra ez volt a legszebb a rádió gyermekkorában. Mintha egy csecsemő csak mosolyogni tudna, sírni-bömbölni soha. És szép volt az első szereplés. 1935-ben Berda József is fölolvasta három versét a mikrofon előtt, én is, aztán mindkettőnket várt a tudakozó ablakában a tiszteletdíj, az ötven pengővel bélelt boríték.
Hány koszorú kvarglira telik ebből, hány kiló fokhagymás kolbászra, hány csomag zöldhagymára, hány liter borra! – gondoltam Berda Jóskára nézve, mikor megszámolta és zsebregyűrte a honoráriumot. S azt is tudtam, hogy ma este összetolnak két-három asztalt az Árpád úti vendéglőben, mert Újpest poétája megvendégeli néhány nála tehetősebb cimboráját.
Mentünk egymás mellett a Szentkirályi utcában, két fiatal költő, akik néhány perce egy ország fülébe szavalták verseiket. Aztán, az Uránia előtt villamosra ültünk. Ő Újpestre, én Zuglóba mentem. S mintha csak rám várna, ott állt a kapuban a mindig morc házmester, de most nem gyanakvón fürkésző tekintettel, hanem mosolyogva fogadott.
– Jó estét, író úr! Hallgattuk…
Először köszönt előre nekem, s először szólított író úrnak. Amit nem hitt el a bejelentőlapnak, elhitte a fülére tett kagylónak. Hát mégiscsak író ez az első emelet kettő alatti lakó! Ha már a rádióban is szerepel. Én pedig így tudtam meg róla, hogy „orvhallgató”. Így árulta el, hogy be nem jelentett rádiókészüléke van.
1960-as évek (kéziratból)
[Digitális Irodalmi Akadémia]
