Közzétette:
Ősszel, amikor a fák levelei hullnak, az ég ólmosszürkévé válik, a higany pedig a hőmérőben elhatározza, hogy ezentúl nem fog duhajkodni, s összébb húzza magát – az embert valami sajátságos borongós, bánatos hangulat fogja el. Ennek a hangulatnak a neve: őszi mélabú. Az oka pedig a levelek hullásától, ég szürkeségétől, higanyoszlop megrövidülésétől, madarak elköltözésétől függetlenül az, hogy az embernek 
nincs pénze. Mert hát szép dolog a természet, a virág és zöld falomb, szép az ég kékje, kellemes a langyos szellő s a madárcsicsergés – amit némelyek tévesen éneknek neveznek, holott ének az, amit Tita Ruffo vagy Saljapin szokott csicseregni -, de hát mélabú dolgában – ha társadalomszemléletben nem is – még a grófok is a történelmi materializmus alapján állanak, legföljebb annyiban komplikálódik ez az egész ügy, hogy: ha tavasszal nincs pénz – ez a tavaszi láz; ha nyáron nincs pénz – ez a hőguta; ha pedig ősszel nincs pénz – ez a mélabú.
Pénz nincs, lakás nincs, élettárs nincs – férfinak nő, nőnek férfi -; munka nincs, szabadság nincs, hát persze hogy elborítja az embert az őszi mélabú, még akkor is, ha hullanak a levelek, fúj a hideg szél, zörög a kóró, permetez az eső és a többi. Őszi mélabú ellen az ember türelemmel vár. De nem azt várja az ember, hogy majd egyszer kisüt a nap, mert akkor, mondom, a hőguta következik, és nem azt várja az ember, hogy a fák kirügyezzenek, mert mondom, akkor meg a tavaszi láz vacogtatja az ember fogait, azt sem várja az ember, hogy a sok eső után hólé csurogjon a nyakába – hanem azt várja meg szép türelmesen az ember, hogy egyszer már ne csak a madarak költözzenek el, hanem például a Bethlen, a Vass, a Klebelsberg, az egységes párt – ne csak mindig a gólya meg a fecske meg a daru meg a gém meg a bíbic. Inkább ezek maradjanak egyszer már itt egyfolytában addig a kétezer évig, ameddig amazok szeretnének itt maradni.
1927
(Nagy Lajos: Képtelen természetrajz és más karcolatok (mek.oszk.hu)
