Közzétette:
Au poète impeccable au parfait magicien ès lettres hongroises à mon très-cher et très-vénéré maître et ami Zoltán Jékely.
Ez volt: makulátlan költő, a magyar írás tökéletes mágusa, fölöttébb tisztelt mester és barát. De még ennél is több: félelmek gyötörte, gáncs nélküli lovag és szeretetre méltó ember. „A megkeseredett, örök-tél szagú világban” úgy járt, mintha nyakába lett volna kanyarítva Csokonai diákos, fölleghajtó köpenye. Hiába volt tele rettegéssel – félte a halált, féltette családját, aggódott minden ismerőséért, végsőkig elkeserítette szülőföldjének, Erdélynek sorsa, az éhező lengyelek, a világ valamennyi nyomorultjáért felelősnek érezte magát –, de hiába volt telis-tele rettegéssel, arcáról a diákos mosolyt a megpróbáló évek sem tudták letörölni.
Valahányszor eljött hozzánk, szemet gyógyító félhomály fogadta. Nem szerette az éles fényt. Annál inkább az éles fogalmazást. Hányszor hallottam átkos tirádáit a nyakába harákoló istentelen vadállatokról, akikből színházban, moziban mindig kijutott neki. Az örökkévalóság horgászpillanatait megzavaró magnóőrültekre bibliai átkokat szórt. De bármilyen szidalmakkal is illette a merénylőket, bármilyen prófétai hévvel ostorozta is őket, szánalmából nekik is jutott. Tudta, hogy az ítélet e nélkül önmagát semmisíti meg, a kettő egyensúlya pedig az emberség. E nélkül nem tudott élni.
Ízig-vérig költő volt. Minden mozdulatában, szeszélyes életében és szigorúságában. Mindig tudta, mit kell tennie. Mikor kell, akár tíz évre is, elhallgatnia, hogy amikor szólnia kell, azt is megtehesse. Példa volt, biztatás és figyelmeztetés. Példa arra, hogy lehet így élni, s figyelmeztetés, hogy csak így szabad.
Az Eötvös-Collegium csiszolta fölényes intellektusát, de sosem hitte, hogy a mindent megkérdőjelező értelem elérheti a teljes igazságot.
Pár hete járt nálunk, s elmenőben épp erről beszélgettünk. „Az igazsággal vigyázz – mondta, miközben felkiáltójel-vékony testére felvette kabátját –, az igazság irizál.”
Elment. Az ajtó becsukódott mögötte, és soha nem fog úgy kinyílni, hogy az ajtókeretben ő állna. A gyötrő vak számtani műveletet elvégezte, s a végtelen elé az életével tett „vádló, konok mínusz-jelet”.
Elment, és mindörökre „baljós őszi kikericsek közül integet egy vízililiomos ligetből”. Nekem pedig csak arra van erőm, hogy utána intsek, és az álmok révületével nézzem, ahogy a Semmi magához öleli a makulátlan költőt, a magyar írás tökéletes mágusát, a fölöttébb tisztelt mestert és a legeslegdrágább embert.
(1982. március 20.)
[Digitális Irodalmi Akadémia]
