János Pilinszky

Pilinszky János – „Hitünk iskolája”

Közzétette:

 

 

A nagyböjti időszak, végén Jézus kereszthalálával és föltámadásának dicsőségével, az egyházi év legfontosabb fejezete. Hitünk legélesebb kontrasztjait egyesíti magában, s oldja fel végül valamennyiünk feltámadásának reménységében.

Bűn és lemondás, szenvedés és öröm, halál és föltámadás: hitünk és életünk minden színe jelen van itt, s méghozzá a maga teljességében, legtelítettebb állapotában. A szenvedés itt kapja meg végérvényes jelentését a bűn rettenetes valóságával való összefüggésében. Eszerint a lemondás egyszerre jelenti az öröm és a szenvedés iskoláját. Ha nem volna szenvedés, talán örökre megmaradnánk a bűn állapotában. De a csapások kimozdítanak a rosszból. Ezért beszélhetünk a Janos Pilinszkyszenvedés kegyelméről, s a szenvedésről, mint az igazi öröm kezdetéről.

Ugyanakkor a szenvedés sokkalta intenzívebb valami, semhogy a legmélyebb hit is e földön megfoszthatná realitásától. A szenvedés elől a hívő éppúgy nem térhet ki, mint a hitetlen. A hit a szenvedéseknek csupán vállalásában, elviselésében lehet segítségünkre.

A lemondás így a szenvedések iskolája, a szenvedés viszont – kisegítve a bűnből – az igazi örömre készít fel bennünket.

A kereszténységben minden az öröm felé mutat, az örömöt szolgálja – anélkül, hogy elhalványítaná az odavezető út valóságát. Öröm és szenvedés, halál és föltámadás, mind-mind reális. De az öröm, a végső keresztény öröm valósága mégis a leghatalmasabb. A többi mind egyedül érte van. Nélkülük tán örökre megmaradnánk a bűn állapotában, soha nem jutnánk el az örömig (ahogy egyes keresztény írók szerint az a bűnös, ki már nem is szenved bűnei terhétől, tulajdonképpen már itt a földön a kárhozat állapotában leledzik).

Ebből azonban két dolog következik. Az egyik: hogy a keresztény szenvedés semmiképp se öncélú. A másik: hogy sose az az igazi szenvedés, amit magam róvok ki magamra, hanem az, amit épp akaratom ellenére sikerül minél tűrőbben a kegyelem segítségével elviselni. De még ez esetben sem önmagáért, mert ez még sokkal inkább szólna természetfeletti aspirációim, mint emberi természetem ellen.

A kereszténység lényege szerint az öröm végtelenjének reménysége. A szeretet teremtő valóságába kívánunk mindannyian eljutni – a bűn riasztó egyformaságából, stagnáló ürességéből, elviselhetetlen kilátástalanságából. S erre nincs más mód, mélyebb, reálisabb, s ugyanakkor vigasztalóbb út, mint az, amit a liturgikus év az elkövetkezendő hetekben – évről évre – elénk tár.

Ha egyszer valóban elindulnánk ezen az úton?

(Új Ember, 1967. február 19.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s