Közzétette:
– 14. század –
Vigadj, magyar, van rá okod,
fiadnak anyja, szentedé:
Magasztaljad patrónusod,
magasztaljad mindenfelé!
Fáklyát gyujtott bizony neked,
a hit világát hordozá
és rendelt bölcs törvényeket,
mutatván üdv útját soká.
Gyécsának élte alkonyán
Isten fiút ígért s adott,
Istvánnak – Szent István után –
nevezték már mint magzatot.
A róla szóló jósjelen
az apja örvend, felderül;
a mártir anyjához megyen
fiáról jósló hírnökül.
Örvendett a magyar haza:
Kivész a bálvány-tisztelet.
Hullt égi áldás harmata,
ó, szent dicső emlékezet!
Serdült, virult, serény fiú,
mint cédrus, oly derékre nő
s – mondtuk már: – első vértanú,
István nevét viselte ő.
Tanítják diszes doktorok,
így száll belé sok tudomány,
erkölcsén nem tapadt mocsok,
oly szent gyerek volt már korán.
Az ifju útra kelt, hamar
az üdv malasztját vitte szét;
meg is tért népe, a magyar,
keresztviznek hajtván fejét.
A tévelygések nemzete
im látott végre égi fényt,
foszlott az éjnek fellege
buzgón az Úr jármába tért.
Áldjad, magasztald és dicsérd
az istent, aki Hármas-Egy:
A szent király imáiért
áradjon ránk is égi kegy!
Amen.
Forrás: Geréb László – A magyar középkor költészete
Lighthouse 