Erdélyt járva – Brassó

Szász szónak is egy a vége

„Brassónak nemcsak elhelyezése meglepő, nemcsak épületcsoportosítása festői; hanem környezete is a kigondolható legregényesebb, fekvése a legsajátságosabb, minőnek hasonlóját alig tudnók feltalálni, mert míg legtöbb városaink nyílt helyen feküsznek – hol a fejlődés és terjeszkedésre szabad tér nyílik – addig Brassó egy zárt hegykebelbe rejtőzködött el félénken, mintha e rejtőzködése által érdekességét kívánta volna fokozni.”

(Orbán Balázs)

Brassó tágas főtere az 1420-ban épült, majd 1777-ben átépített barokk városháza köré szerveződött, ami ma történeti múzeum. A régen piactérként működő területet a Virágsor, a Lensor, a Búzasor és a Kádársor keretezi. A nevek talán magukért beszélnek…

Kronstadt, azaz nagy Corona. A német elődök így hívták, akikből maradt még vagy egy-két ezer mutatóba. De hát mi ez a majdnem háromszázezerhez képest, akik ma lakják fényes városukat, s amiből a magyar se tesz ki többet 8 százaléknál. Brassó ennek ellenére Erdély egyik legkedveltebb turistacélpontja, hiszen közel van a kuriózumnak számító szász erődtemplomokhoz és a hajdan királyok lakta kárpáti kastélyokhoz. Egyáltalán, attól hogy alapítói elhagyták, Brassó még maradt, ami volt – lüktető európai nagyváros –, a díszletek legalábbis itt maradtak. Lehet bennük gyönyörködni.

A 960 méter magas Cenk-hegyre drótkötélpályás felvonóval lehet feljutni, s a lábaink előtt heverő belváros látványa – benne a Fekete-templom sötétlő tömegével – mindenért kárpótol. Brassóra ez teszi fel a koronát…

Már hegyektől körülölelt fekvése is páratlanná teszi, amihez az utcák zegzugos volta, középkori hangulata járul hozzá jótékonyan. A vándort rögtön magához vonzza a főtér ékessége, szó szerint is kiemelkedő dísze, a Fekete-templom. Nevét onnan szerezte, hogy amikor 1689-ben felgyújtották az osztrákok a várost – bosszúból, amiért a velük máskülönben szót értő, legalábbis egy nyelvet beszélő szász polgárok hallani sem akartak a nyakukra telepítendő császári katonaságról –, falait feketére festette a füst. Erdély leghatalmasabb templomaként, s a gótika legkeletibb képviselőjeként emlegetett kőkolosszus amúgy 1385 és 1477 között készült el a prágai szent Vitus székesegyház másaként. Külleme mellett híressé teszi belsője is, s mindenekelőtt azok a kézi csomózású török szőnyegek, amikből 108 van kiaggatva a falakra, s amiket a török területekkel is kereskedő helyi polgárok, illetve céhek adományoztak szeretett városuknak. Ahogy a bejárat fölötti, 15. századi freskó is megérdemli mindenképp a figyelmet.

A Fekete-templom  Brassóban

Ha már a templomoknál tartunk, meg kell említeni egy ehhez képest kicsinyke kegyhelyet is, a Fekete-templommal szemközti udvarban rejtőző görög templomot – ami Erdély egyetlen hellén hitű helye, s a törököktől űzött kereskedőnép idehullott fiai emelték 1781, tehát II. József türelmi rendelete után –, illetve a régi városrészben lévő Szent Bertalan templomot. Ez még Brassó – egy időre elnéptelenedett – elődtelepülésének lehetett a temploma, amely területet közben bekebelezte a város, s így egy kifejezetten modern negyed közepén találta magát a Fekete-templomnál is régebbi, 13. századi szentély.

Művésznévként a város bolgár-török nevét vette fel az innen kivándorolt világhírű fotóművész, Brassai, ahogy a székelyek a 18. századdal egyidős polihisztora, Brassai Sámuel eleve a szász központ nevét kapta a keresztségben. Továbbá a képen látható Katalin-kapu közelében született Bakfark Bálint, a neves lantos!

Brassóban érdemes még felkeresni a valahai városfal egyik megmaradt átjáróját, a Katalin-kaput, illetve az annak túloldalán lévő, a 14. században idetelepített bolgárok alapította Bolgárszeget. Ez a keleties városrész szívta magába a román betelepülés első hullámait is, aminek bizonyítékaként itt áll a több száz éven át épülő, erős bizánci hatást mutató Szent Miklós ortodox templom – ha hinni lehet a szónak, építését a havasalföldi fejedelmek mellett minden oroszok cárnéja, II. Katalin is támogatta –, és ennek a templomnak a kertjében kezdte meg működését az első román nyelvű középiskola is. Tehát ötszáz évnek sem kellett eltelnie, hogy megforduljon minden, s az addig épp csak megtűrt népből a város új ura legyen, az egykori bebocsátók meg eltűnjenek a történelem süllyesztőjében…

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (58—61. oldal,Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5