Közzétette:
A hadsereg befolyását jellemzően, egyszersmind ellentmondásosan példázza a művészet fejlődése az Oszmán Birodalom hanyatlása utáni időszakban. A 18. század végéig érvényben volt az élőlények ábrázolásának ortodox iszlám tilalma, amit ugyan néhány vallási rendben, a szultán udvarában és a titokban készített miniatúrákon állandóan megszegtek. A török festészeti hagyományt az igazi festészet helyett a kalligráfia, a betűk dekoratív megformálásának kifinomult művészete jelentette. Az isztambuli Iszlám Művészeti Múzeumban kiállított csodálatos szultáni rendeletek ennek a grafikai díszítőművészetnek a mesterművei.
Több mint 5000 méter magasra emelkedik az Ararát a török-örmény-iráni határvidéken. A Biblia szerint itt a csúcson ért szárazföldet Noé bárkája.
Az iszlám művészet absztrakt irányát az oszmán katonák – függetlenül minden vallásos korlátozástól – hiánynak érezték: kétségbeesetten kerestek olyan festőket, akik a hadsereg számára helyrajzi térképeket és a fegyverekről perspektivikus szerkezeti rajzokat tudnak készíteni. Ezért a katonai akadémia és a műszaki intézet a 19. század harmincas éveiben tiszteket küldött Párizsba, hogy tanulmányozzák a nyugati festészetet. Ők pedig francia festőket hívtak tanítómestereknek a Boszporuszhoz.
Ilyen prózai oka volt a modern török festészet születésének. Az olyan katonatiszt-művészek, mint Ibrahim pasa, Hüsnü Yusuf és Halil pasa – az első török impresszionista – csak lassan tudtak elszakadni a szigorú nevelőapáiktól. Azóta ugyan említésre méltó művek születtek, de nem alakult ki önálló török stílus, A mai török művészek szívesebben dolgoznak Berlinben, Párizsban vagy New Yorkban, és igyekeznek a mindenkori divatos irányzatok élén haladni.
Egykor erődítmény és a keleti nyári kastély: Ishak pasa szerája a 17. és 18. században épült, a Tabrizból Kelet-Anatóliába vezető legendás út mentén.
Hasonló sorsra jutott az anatóliai népek egykor oly gazdag zenéje is. A sokféle népi hangszer – mint a zurna, davul, saz, kanun, keman, rebab és ki tudja még hány – egyre inkább kimegy a divatból; a népzene és a klasszikus műzene már régen az európai hagyományok nyomdokain halad. De az ankarai, az isztambuli és az izmíri konzervatóriumban is csak mellékesen foglalkoznak saját országuk műzenéjével.
Valójában csak a modern irodalom eleven és problémaérzékeny, amely tanulságokat keresve néz szembe a múlt örökségével és a jelen „hontalanságával”. Yaşar Kemal, Aziz Nesin, Haldun Taner epikus vagy finoman ironikus művei vagy Füruzan és egész sor más írónő munkái, amelyek a nők távolról sem kielégítő egyenrangúságát dokumentálják – bízvást a világirodalom értékei közé sorolhatók. De minden igyekezetük, hogy segítsék a modern törökség orientációját és sajátosan lebegő azonosságtudatának meggyökereztetését, mindmáig különösebb visszhang nélkül maradt.
Az ország keleti részén, a Toros-hegység szélén fekszik a Nemrut-hegy. I. Antiochos Kommagéné királya a Kr. e. 1.században itt alakíttatta ki síremlékét egy hegykúpból. A dombon körülfutó teraszokon hatalmas szobrok torzói őrzik a király végső nyugalmát, kinek Kelet és Nyugat között elterülő birodalmát mindmáig titok övezi.
A dilemmát leginkább a hazatérő vendégmunkások és gyermekeik élik át. Mert ha régi hazájuk külsőleg hangsúlyosan modern megjelenést mutat is, visszailleszkedésük a merev hagyományokra épült társadalomba gyakran fájdalmas. „Németországiak” mondják rájuk; lányaikra ráragad a még mindig nagyon súlyos bélyeg: „az erkölcstelen Németországban már házasság előtt elveszítették szüzességüket”. Problémák vannak az iskolai neveléssel is: a török oktatási rendszer még mindig a magolásra épül, s a fegyelem és a szövegek kívülről tudása előbbre való, mint az önálló gondolkodás.
Törökországban tehát a „haladás” mindmáig nem alkotó folyamatot jelent, hanem a fejlettebbnek tartott nyugati kultúra többé-kevésbé vak elfogadását. Veszélyes, hogy nincs összefüggés a jelen és a nagy török történelem között. Tanácstalannak látszanak az emberek, akik mindezen elgondolkodnak; bizonytalanok a prognózisok is; vajon Törökország belátható időn belül elérheti-e meghirdetett célját, hogy nyugati típusú ipari országgá váljék.
Forrás: Ezerarcú világunk – Európa (412—413. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1991 ISBN 963 7961 04 6 ISBN 963 7961 06 4
Lighthouse 