The flag donated by the Bocskai to the Hajduks

Kora újkori társadalom – a végvári vitézek és a hajdúk

Közzétette:

 

 

Az állandó háborúskodás következtében két olyan új társadalmi csoport alakult ki, amely a közrendűek és a nemesek között helyezkedett el: a végvári vitézeké valamint a hajdúké és a hozzájuk hasonló parasztkatonáké. A hadakozásra szakosodott és mással nem is foglalkozó 20 ezer fő körüli „vitézlő rend” tagjai nemesi címmel többnyire ugyan nem rendelkeztek, viszont nem adóztak és jobbágyi kötelezettségekkel sem tartoztak senkinek. Szabadon választhatták meg vallásukat és jogi értelemben nem a földesúri, hanem a katonai igazságszolgáltatás hatáskörébe tartoztak. Katonai érdemeikért könnyen kaphattak nemességet, sőt akár birtokadományt is , ami erősítette a nemességéhez hasonló, az egész országért, illetve hazáért felelősséget érző öntudatukat. A kereszténység védelme, mint életcél és hivatás ugyan még nem tűnt el gondolkodásunkból, de egyre inkább kiegészült a haza, az ország és a nemzet ügyének szolgálatával. Forgách Eger Castle at the end of the 16th century (painting by Georgius Houfnaglius)Ferenc, a 16. századi humanista történetíró láttatásában Eger védői a szigetvári hőshöz hasonlóan még „elsősorban Isten dicsőségéért, édes hazánkért, feleségükért, gyermekeikért” harcoltak. A költő Zrínyi Miklós egyik csáktornyai kobzosa, Balogh Zsigmond egy évszázaddal később viszont már csak az ország és a haza sorsa fölött Szigetvár Castle in the 16th century, after modernizationskesergett, s bár harcostársainak ő is Istent ajánlotta vezérül, a harc célját kizárólag a nemzet védelmében látta. „Mikor pogányokkal víttok, / Nemzetünkért vagdalkoztok” – olvasható vitézi énekében. A szerelem és a tájszeretet mellett ez a haza védelmét hivatásának tekintő vitézi értékrend ihlette a magyar nyelvű költészet első kiemelkedő képviselőjét, Balassi Bálintot, aki maga is harc közben, Esztergom 1594-es ostrománál esett el.

A részben ugyancsak végvári vitézekből, részben viszont egyéb fegyverforgatókból és marhahajcsárokból toborzódott hajdúk helyzete Bocskai and his hajdú warriorsannyiban különbözött, hogy Bocskai István mintegy 10 ezret letelepített közülük szabolcsi birtokaira. Példáját utóbb az erdélyi fejedelmek, sőt néhányan a királyi Magyarország főurai közül is követték. Közéjük tartoztak a Rákócziak, akik a Sajó, a Hernád és Bodrog vidékén, a Batthyányak, akik a Rába mentén és a Zrínyiek, akik a Muraközben hoztak létre katonaparasztok által lakott településeket. Ennek a félig katonai, félig paraszti életmódot folytató rétegnek a tagjai elég földet kaptak ahhoz, hogy abból családjukkal együtt megéljenek, miközben semmiféle jobbágyi kötelezettség nem terhelte őket. Ennek fejében viszont – mint Zrínyi Miklós 1650-ben kibocsátott kiváltságlevelében olvasható – mindegyikük köteles volt „egy jó lovat, egy Coat of arms on the diploma donating Hajdú privilegespár pisztolyt és ahhoz egy karabélyt” tartani, hogy „török hírkor szükség idején, éjjel vagy nappal, az hová kívántatik, azonnal felülvén, jobb módjával tehetsége szerint a töröknek ellene álljon és állhasson.” Bár alapvetően földművelő életmódot folytattak, a végváriakhoz és a hajdúkhoz hasonlóan a parasztkatonák is közelebb érezték magukat a nemességhez, mint a jobbágyokhoz.

A végvárrendszer egyre szélesedő sávjában élő különböző rendű és rangú katonaelemnek a létszáma a 17. század közepére megközelítette a 100 ezer főt, vagyis a Magyar Királyság felnőtt férfilakosságának mintegy 20%-át. Bár feladatuk a határvédelem volt, fegyvereiket más célokra, fosztogatásra, rablásra és útonállásra is fel lehetett használni, és sokan közülük fel is használták. Mivel a zsold gyakran késett és egyébként is szűken mérték, az önkényes rekvirálások fölött általában a parancsnokok is szemet hunytak. Ezek ellen szerveződtek meg az ún. parasztvármegyék, amelyek a parasztok önvédelmi szervezetei voltak a közbiztonság fenntartására és javaik védelmére. Élükön a környék tekintélyesebb gazdái közül választott kapitányok, hadnagyok és tizedesek álltak. A parasztvármegyék működését a 16. század végi országgyűlési törvények is engedélyezték, ám a későbbiekben igyekeztek – nem eredménytelenül – nemesi vármegyék joghatósága alá rendelni őket.

A 17. századi Habsburg uralkodók nemcsak a vitézségükkel kitűnt végvári katonáknak adományoztak nemességet, hanem némely más közrendűeknek is. Sokszor előfordult, hogy tehetősebb jobbágyaik számára kellő ellenszolgáltatás fejében maguk a földesurak járták ki a királyi udvartól a címeres levelet. János király ugyanakkor a mellette kitartó budai polgárokat emelte nemesi rangra. Az erdélyi fejedelmek ugyancsak éltek a jutalmazásnak ezzel az eszközével: Bethlen Gábor például az összes református lelkészt „megnemesítette”. A nemesség száma és aránya mindezek következtében gyorsan emelkedett, és a 18. századra bizonyosan elérte az összlakosság 4—5%-át. A franciaországi és angliai arányoknál ez jóval magasabb, a lengyelországinál és a spanyolországinál viszont alacsonyabb volt. Sajátos, a köznemesi és a jobbágyi rend közötti átmenetet képviseltek a szabadosok vagy latinul libertinusoknak nevezett parasztok, akik címeres levéllel ugyan nem rendelkeztek, ám uruk – egyszeri fizetség, kölcsönnyújtás vagy egyéb okon – mentesítette őket a szokásos jobbágyi kötelezettségek alól.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (229—231. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s