Érsekújvár Castle in 1595

A végvárrendszer

Közzétette:

 

 

Bár a török kiűzésére a bécsi udvar nem vállalkozott, a magyarországi végvárrendszer kiépítésére és fenntartására évről évre igen jelentős összegeket fordított. Az Adriai-tengertől az erdélyi határig félkörívet alkotó hosszú határvonalat mintegy 100—120 erődítmény védte. Ezek között voltak kicsiny palánkvárak, nagyobb földvárak és erős kővárak egyaránt. A török tüzérség dolgát megnehezítendő lebontották a középkori lovagvárak és kastélyok gótikus tornyait, az alacsonyabbra vett falakat földtöltésekkel erősítették meg, és a falak előtt széles árkokat hoztak létre. Ezek mellett olyan olasz stílusú, sokszög alakú új várakat is építettek, amelyek kiugró bástyáiról oldalazó tűzzel a falak előtti teljes teret lőni tudták. Ilyen volt többek között a hatszög alakú, hat füles bástyával védett és vizesárokkal körbevett érsekújvári Castellum Novum, amelyet egy kis palánkvár helyén építettek fel olasz mérnökök irányításával 1573 és 1580 között.

 

Érsekújvár Castle in 1595

A vizesárkokkal körülvett és füles bástyákkal védett érsekújvári vár egy 1595-ös rézkarcon

A várépítkezések, valamint az ágyúöntő műhelyek és a lőpormalmok faszükséglete igen tetemes volt. Az országgyűlés ezért már 1563-ban elrendelte, hogy az erődítésekhez a végvárak környékén szabadon vághassák a fát, s ezt később az északi megyékre is kiterjesztették. Jelentős volt a várak tűzifaigénye is. 1674 telén például csak a felső-magyarországi várakban 24 ezer szekér fát égettek el. Ehhez jött a polgári lakosság szokásos faszükséglete, amely éves átlagban és egy főre számítva meghaladta az egy köbmétert. Mindezek következtében a Királyság és a Hódoltság faállománya jelentősen megcsappant. A Kecskemét környéki tölgyfa- és nyírfaerdőkből a 18. századra például hírmondó sem akadt.

A végvárakat a 16. század közepén 15 ezer, a 17. század elején 20—22 ezer katona védte. Ezek közel fele könnyűfegyverzetű lovas, több mint fele pedig gyalogos volt. A lovasok általában görbe karddal, kopjával és pisztollyal harcoltak. A gyalogosok ugyancsak kardot és/vagy fokost, valamint lándzsát és elöltöltős kanócos puskát használtak. A tetőtől talpig vasba öltözött páncélos nehézlovasság és gyalogság erre az időre teljesen kiszorult a hadrendből. A külföldi lovasok és gyalogosok egy része is csak a mellét és a hátát védte páncéllal, valamint a fejét acélsisakkal. A magyar könnyűlovasok és gyalogosok, az ún. huszárok és hajdúk többsége azonban ilyet sem hordott. A harmadik fegyvernemnek számító tüzérség jelentősége megnőtt. A nehéz és talapzaton rögzített bombavető mozsarak mellett egyre nagyobb számban gyártottak különböző kaliberű, kerekekre szerelt ostrom-, várvédő és tábori ágyúkat, sőt feltűntek a 20. századi sorozatvetők elődjének tekinthető több csövű „seregbontók”, a naszádok orrára szerelt piciny vízi tarackok s az ostromlók felszerelésében a várkapuk berobbantására használt petárdák. A vasból készült tömör ágyúgolyók mellett ismerték a puskaporral töltött robbanógolyót is.

 

Strigonium Gran in 597—1598

Végvári katonák – a háttérben az esztergomi vár (színezett rézmetszet, 1597—1598

A végvári katonaság zöme magyar jobbágyokból és hontalanná vált kisnemesekből állt, akik mellett jelentős számban akadtak horvátok, rácok, és előfordultak külföldiek: osztrákok, németek, itáliaiak, vallonok, franciák és lengyelek is. Tisztjeik többnyire elszegényedett vagy birtokukat vesztett magyar nemesek, a várak élén álló kapitányok pedig tehetősebb magyar birtokosok vagy külföldi zsoldosvezérek voltak.

A katonaság zsoldja a 16. század közepén 700—800 ezer, a 17. század elején több mint egymillió forintra rúgott. Ehhez járultak a végvárak építési és fenntartási költségei, amelyek ugyancsak évi 1 millió forint körül mozogtak. Bár a magyar országgyűlés többször szavazott meg rendkívüli adókat, és a fenyegetett övezetek nagybirtokosai és főpapjai is gyakran nyúltak a zsebükbe, ezeknek a költségeknek előbb felét, majd mintegy kétharmadát folyamatosan a bécsi udvar, illetve a birodalmi költségvetés biztosította. Enélkül a magyar végvárrendszer néhány év alatt összeomlott volna, és az ország még nagyobb területe került volna a török ellenőrzése alá. Saját jól felfogott érdekükben ezt a Habsburgok sem akarták, ezért növekvő mértékben járultak hozzá a magyarországi hadikiadásokhoz. A védelem megszervezésében és fenntartásában játszott kulcsszerepükkel a reálisan gondolkodó magyarok is tisztában voltak. „Nekem fejembe nem fér – írta egyik 1605-ös levelében Illésházy István, a királyság sokáig egyik legbefolyásosabb vezetője -: ha ma kivönné az császár kezét Magyarországból, mint köllene az tótországi, Dunán túl és innen való végházakat eltartani.”

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (188—190. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s