Közzétette:
A zenei és a színházi élet az irodalomhoz hasonlóan rétegzett volt. A zeneileg képzett és művelt fővárosi közönség előszeretettel látogatta az 1860-as évektől gyakran Budapesten tartózkodó 
Liszt Ferenc zongoraestjeit a Vigadóban vagy a Zeneakadémián. Nagyon népszerűek voltak Erkel Ferenc verbunkos zenére épülő operái és daljátékai is. A századvégen tűnt fel Dohnányi Ernő, aki komponistaként és zongora virtuózként egyaránt nagy elismertségre tett szert. A 20. század első éveiben kezdett alkotni a múlt század két zenei géniusza, Bartók Béla és Kodály Zoltán, akik a magyar zeneművészetet a a régi magyar népzenéből kiindulva újították meg, és emelték a legmagasabb csúcsokig. A komolyzenei koncerteket látogatók száma persze korlátozott volt, aligha lehetett több néhány ezernél. A túlnyomó többség a nemzeties zenekultúra populárisabb műfajának, a magyar nótának és az ezzel lassan összemosódó cigányzenének hódolt. A bor melletti mulatozás és „cigányozás”, amely a 19. század elején kezdődött, a századfordulótól a magyar úri osztályok tipikus szórakozásává vált. A nagyvárosi polgárság ezzel szemben az operettnek hódolt, amelyeket a század elején már három fővárosi színpadon is játszottak és énekeltek. Huszka Jenő Bob hercegének (1902), Lehár Ferenc A víg özvegyének (1906) és különösen Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének (1916) ezrek és ezrek tapsoltak. Legnagyobb sikert azonban Petőfi verses meséjének, a János vitéznek a megzenésített változata aratta, amelyet 1904 és 1913 között négyszázszor adtak elő.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (380. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 