Települési viszonyok a dualizmus korában – falvak és a tanyák

Közzétette: Lighhouse

Az 5000 főnél kisebb településekben az összlakosság 71%-a élt. Többségük – 11 millióan – falvakban, 800 ezren pusztákon, 1 millió 200 ezren tanyákon. Ezek legnagyobb része a mezőgazdaságból élt, és paraszt volt. A modernizálódó Magyarországon belül ezek a települések képviselték a mozdulatlanságot és az elmaradottságot. Miközben Budapesten és a nagyvárosokban csekély kivétellel már kő- és téglaházak, a falvak, tanyák és puszták tipikus építőanyaga még ugyanúgy a vályog, a fa, a zsúp és a nád volt, mint évszázadok óta. Kivételt képez ez alól a pap, a a jegyző és a tanító szolgálati lakása, a községháza, az új boltok, az iskola, a postahivatal és más középületek, ha voltak ilyenek egyáltalán. A tanyai és pusztai lakosság világtól való elzártsága igen nagyfokú volt. A falvak kevésbé éltek elszigetelten, de sokat még közülük is elkerültek a vasút-, távíró- és telefonvonalak. Ezeknek a településeknek a többségébe ekkor még természetesen kövezett utak sem vezettek, s ezért a lakóhelyen kívüli érintkezés az őszi és a tavaszi hónapokban úgyszólván lehetetlen volt. Nem csoda tehát, hogy az itt lakó emberek közül sokan még a közeli mezővárosba is csak ritkán jutottak el.