Tóth Árpád

Tóth Árpád – Tavaszi elégia

Közzétette:

 

 

Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva

Közénk terült a távol… és míg az esti csendben

Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt újja

Didergőn összesímúlt nyűtt, lim-lomos zsebemben.

S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a szél,

Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,

S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,

S szelid, mint női vállhoz simúlt bús férfi arc-él.

Tóth ÁrpádMerengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad,

S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl

És aki elmenőben kecses melledre láthat,

Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből

S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,

Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…

Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által

Apád szelid, holt arcát s alázatos fejem?…

Hazaindúltam aztán, bús dolgokon tünődve:

E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?

Vágynom melegre, fényre és karcsu testü nőkre

S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?

S vén útcapadokon hosszan meg-megpihenve

Verseim mondogattam, melyekben csendesen

Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte

Fáradt, reszkető számat fáradt szegény szivem…

Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 7. szám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s