Az 1949-es alkotmány és a terrorrendszer

Közzétette:

 

 

A szovjetizálás betetőzéseként a parlament 1949. augusztus 18-án új alkotmányt fogadott el. Ehhez az 1936-os szovjet alkotmány szolgáltatta a mintát. A rövid életű köztársaság ennek értelmében Magyar Népköztársasággá alakult. A törvény ezt a „munkások és a dolgozó parasztok” olyan államaként határozta meg, amelyben „minden hatalom a dolgozó népé”, s amely a „népi demokrácia útján halad előre a szocializmus felé”. A köztársasági elnöki intézmény megszűnt; helyébe a parlamenti képviselőkből álló 21 tagú Elnöki Tanács lépett. A változások szimbolikus kifejeződéseként az 1946-ban elfogadott korona nélküli úgynevezett Kossuth-címert új, a nemzeti színeket vörös csillaggal, kalapáccsal és búzakalásszal kombináló állami címer váltotta fel.

 

Magyar Közlöny | címer

Az alkotmány szavai szerint a Magyar Népköztársaság „legfőbb államhatalmi szerve” az országgyűlés volt, a valóságban azonban egyszerű szavazógéppé degradálódott testület. A képviselőket négyévente választották az 1949-es módszerek szerint. Így azután az eredmény is mindig ugyanaz lett: 70%-ban MDP-tagokból, 30%-ban „társutasokból” álló, és mindent engedelmesen megszavazó gyülekezet. Az országgyűlés szerepének formálissá válásában is kifejeződött, hogy nem is ülésezett rendszeresen. Évente kétszer-háromszor hívták össze egy-két napra, hogy az időközben hozott rendelkezésekre áldását adja.

Az országgyűlés törvényalkotó munkáját az Elnöki Tanács által kibocsátott szabályok pótolták. Ezeket „törvényerejű rendeleteknek” nevezték, amelyeket az országgyűlés utólag hagyott jóvá. Az Elnöki Tanács ily módon az országgyűlés és az államfő törvényhozói jogkörét egyaránt gyakorolta. A régi közigazgatási szervek helyett 1950-ben minden szinten tanácsokat választottak, melyek élén a tanácselnök állt. A tanácsok alá rendelt szakapparátusok (végrehajtó bizottságok) munkáját a VB-titkár irányította. A titkárokat és általában a tanácsi alkalmazottakat nem az önkormányzatok választották, hanem felsőbb hatóságok nevezték ki. A kinevezés legfontosabb kritériuma a politikai megbízhatóság volt. A tanácsrendszerre való áttérés keretében módosult az ország megyei beosztása is. Az 1923-ban kialakított 25 vármegyét 1950-ben 19 megyévé alakították át. A töredék vármegyékből ekkor lett Szabolcs-Szatmár és Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből és Bács-Bodrog vármegyéből pedig Pest, illetve Bács-Kiskun megye. Egyebek mellett ez is arra utalt, hogy az 1947-ben megismételt trianoni rendezést az új hatalom véglegesnek tekinti.

Az állami struktúra mellett minden szinten kiépültek az MDP szervezetei. A községi és kerületi alapszervezetek élén függetlenített párttitkárok álltak, akik a felülről kapott utasításoknak megfelelően ellenőrizték és „tanácsokkal” látták el az államigazgatási szerveket. Az 1950-es évek elején összesen 30—40 ezer ember dolgozott függetlenített pártfunkcionáriusként. A párttagok száma 700—800 ezer fő körül mozgott. A párthierarchia csúcsán 10—15 fős Politikai Bizottság foglalt helyet. De még ezen felül is létezett egy belső kör: a Rákosiból, Gerő Ernőből és Farkas Mihályból álló ún. „trojka”. Ők voltak azok, akik a szovjet vezetés mindenkori irányvonalához alkalmazkodva a legfontosabb döntéseket hozták. A párt főtitkárát, Rákosi Mátyást Sztálinhoz hasonló személyi kultusz övezte: fényképei ott függtek minden közhivatal falán, a költők versekben dicsőítették tetteit, és 60. születésnapját 1952-ben az ország apraja-nagyja megünnepelte.

Mint minden totális diktatúra, a Rákosi-rendszer is állandó rettegésben tartotta a társadalmat. Ennek legfőbb eszköze a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztálya (ÁVO), majd 1948-tól az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) volt. Ez a szervezet eleinte a diktatúrával szemben fellépő vagy arra veszélyt jelentő személyeket üldözte. 1949-től azonban már Lazlo Rajkmagukra a kommunistákra is sor került. Az első áldozat Rajk László, az egyik legnépszerűbb hazai kommunista vezető lett, akit koholt vádak alapján 1949-ben tartóztattak le, és végeztek ki. 1950-ben a volt szociáldemokraták, majd 1951-ben Kádár János és a hazai kommunisták újabb csoportja ellen indítottak eljárást. A „kirakatperekben” halálra ítélt és kivégzett személyek száma meghaladta a százat, a börtönbe vetetteké pedig az ezret. A vezetők elleni koncepciós perek mellett 1950 és 1953 között a bíróságok közel 400 ezer embert ítéltek el valamiért. Az elítéltek egy része börtönbe, másik részük internáló- vagy munkatáborba került. Utóbbiak elsősorban a régi elit, illetve felső középosztály itthon maradt képviselői közül kerültek ki, soraik között 6 herceggel, 52 gróffal, 41 báróval, 22 volt miniszterrel, valamint államtitkárral és 30 gyárossal. Az ennek nyomán megürült tágas és szépen berendezett fővárosi lakásokba a korábban disszidáltakéhoz és a holokauszt áldozataiéhoz hasonlóan az új hatalom képviselői költöztek be.

A kommunista felső vezetés és a félelmetes államvédelmi hatóság irányítóinak jelentős része – 1919-hez hasonlóan – zsidó származású volt. Rákosit eredetileg Rosenfeldnek, Gerőt Singernek, Farkast Lőwynek, az ÁVH vezetőjét, Péter Gábort pedig Eisenberger Benjáminnak hívták. Bár önmagukat ők nem zsidónak, hanem ateista kommunista magyarnak tartották, s ekként is viselkedtek, a hatalom sáncain kívülre került, részben antiszemita beállítottságú régi értelmiségi és egyéb „jól informált” csoportok körében ismét megjelent az a hamis általánosítás, mely szerint a kommunisták mind zsidók, a kommunizmus pedig nem más, mint zsidóuralom.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (433—435. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s