Mao Zedong

Az 1934—35-ös úgynevezett hosszú menetelés során a kommunista Mao Zedong (hagyományos magyar átírással: Mao Ce-tung) jutott hatalomra a világ legnépesebb országában, majd vaskézzel kormányozta egészen haláláig.

Mao képével még ma is sűrűn találkozni Kínában, mert például a pekingi Tienanmen tér kaputornyát az ő portréja díszíti, s nemrég még majdnem 40 méter magas aranyozott szobrot is emeltek neki egy isten háta mögötti helyen (bár ezt hamarosan lebontották). Mao népe számára mindmáig a Nagy Vezető és Nagy Kormányos maradt, mindenütt dicsérőleg szoktak megemlékezni róla.

Mao a Kommunista Párt lapját, a Renmin Ribaót (magyarosan Zsenmin Zsibaó) olvassa Tulajdonképpen Mao titkára szerkesztette. A kép 1961-ben készült a nagy éhínség idején, amit a lap merő balszerencsének tulajdonított, míg a valóságban az erőltetett iparosítás és kollektivizáció következménye volt.

A kínai császárság már 1911-ben megbukott, de a népköztársaságot Mao csak 1949-ben kiáltotta ki, miután véget ért a kommunisták és a nacionalisták hosszú polgárháborúja. Ő nem született előkelő családból, hanem egyszerű parasztgyerekből lett értelmiségivé, aki marxista állammá akarta alakítani Kínát, és kiemelni a legnépesebb társadalmi osztályt, a parasztságot a szegénységből. Nehéz, jószerével lehetetlen feladatnak tűnt.

Ugyanilyen lehetetlennek tűnt azonban sokáig az is, hogy a polgárháborút a kommunisták Vörös Hadserege nyerje meg. Mao mégis győztesen került ki az eredetileg visszavonulásnak indult hosszú menetelésből; előbb a második világháborúban Kínát megtámadó japánokat verte vissza, majd a Chiang Kai-shek (magyaros átírással Csang Kaj-sek) vezette nacionalista erőket, amelyek Tajvan szigetére szorultak, és ott kiáltották ki a Kínai Köztársaságot.

1934 késő őszén Mao elkezdte az úgynevezett nagy menetelést (itt történetesen lóháton) Jangxi tartományból a mintegy 9 ezer kilométerre fekvő Shanxiba. Ezt a távolságot kereken egy év alatt tették meg. Nem egészen százezren indultak el, de csak egytizedük ért célba, a többiekkel végzett a kimerültség.

Mao több mint húsz évig állt Kína élén. Kommunista udvartartással vette körül magát, amelyben nagyjából ugyanúgy folyt az intrika, mint annak idején a császári udvarban. Egész háremet tartott szép, fiatal nőkből, akik egyúttal besúgói is voltak az „ellenforradalmárok” elleni örökös harcban; ezeket Mao irányelvei szerint mind likvidálni kellett.

A nagy vezető erőltetett iparosításba kezdett (mint a kommunista országok általában), a parasztokat szövetkezetekbe tömörítette, aminek hatására valóban bekövetkezett némi gazdasági fejlődés, és a tömegek életkörülményei is javultak valamelyest, ezzel szemben a korábbi földbirtokosokat egytől egyig kivégezték. Az iskolában a gyerekek legfontosabb tankönyve Mao saját műve, a kis vörös könyv volt a vezér mindenféle bölcsnek tartott mondásaival.

A hatalmas reklámplakáton Mao eggyé válik a Nappal, míg a népet napraforgók jelképezik. Efféle szellemi termékekkel álltak elő az 1966-ban meghirdetett kulturális forradalomban megalakult forradalmi bizottságok, de legfeljebb annyi hatással voltak a népre, mint a napraforgókra.

A rendszert bírálni tilos volt, különösen 1966 után, amikor Mao meghirdette az ún. nagy kulturális forradalmat a gondolkodás mindenfajta úgynevezett kapitalista csökevénye ellen. Ebben a légkörben nem volt nehéz új meg új ellenségeket találni, és számos értelmiségit, illetve pártvezetőt börtönöztek be vagy végeztek ki. Ezért jószerivel Mao negyedik felesége, Jiang Qing (magyarosan: Csiang Csing) és három másik pártvezető, az ún. „négyek bandája” volt a felelős, akik egyre több hatalmat ragadtak a kezükbe, amint a korosodó Mao mindinkább hanyatlani kezdett. A vezér halála után felelősségre is vonták, majd bebörtönözték mindőjüket, de a perük során kínosan ügyeltek arra, hogy magát Maót semmilyen atrocitásért ne terhelje felelősség.

Forrás: Roberto Mottadelli, Gianni Morelli – A 20. század legmeghatározóbb egyéniségei (96—101. oldal) Corvina Kiadó, 2018 ISBN 978 963 13 6495 8