A hódító Róma

I. e. 480-ban az anyaországi görögöknek a perzsa nagykirály fölött aratott győzelme évében, a dél-itáliai görögök a szicíliai Himéránál megverték a karthágói haderőket. Győzelmüket néhány évvel később, 474-ben a küméi csatával tették teljessé, amelyben Karthágó mellett az etruszk városok hajói is vereséget szenvedtek. A század közepétől kezdve a kelta törzsek egymást követő hullámokban törtek be Itáliába, s elsőnek a Pó-síkság etruszk városait kerítették hatalmukba. 438-ban a samnis törzsek befejezték az etruszkok kiűzését Campaniából, elvágva Közép-Itáliát a görög városoktól. Az erőik egyesítésére képtelen etruszk városok terjeszkedése ezzel egyszer és mindenkorra véget ért, befolyásuk Toszkánára szűkült, görögországi kapcsolataik meggyengültek. Vége szakadt az etruszk művészet virágkorának is. A görög klasszikus stílus különben is idegen volt számukra, s mint társadalmi rendjükben, úgy művészetükben is még jó ideig az archaizmus fokán maradtak.

A görögségtől való elszigetelődés és az etruszk kultúra elerőtlenedése Rómát is érintette: kultúrájában visszaesés következett be, s egy évszázadig nem hallunk számottevő művészeti tevékenységről a Tiberis-parti városban. Annál nagyobb katonai teljesítményekre kényszerült Róma az etruszkok meggyengülését követő időkben. Róma keletkezését, növekedését és meggazdagodását elsősorban a kereskedelem szempontjából kulcsfontosságú, a kelet-nyugati és észak-déli útvonalak kereszteződésében levő földrajzi fekvésének köszönhette. A nagyra nőtt városállam felkeltette közvetlen szomszédainak féltékenységét, úgyhogy létét és növekvő földszükségletét csak ádáz harcok árán tudta biztosítani. Etruszk szomszédaival, a latinokkal, aequusokkal, volscusokkal vívott szakadatlan háborúi közepette belső társadalmi válságait is meg kellett oldania, hogy a gazdag oligarcha réteg és a köznép kirobbanó ellentétein fokozatos reformokkal úrrá lehessen.

A hódítások ideje i. e. 396-ban Róma legközelebbi etruszk szomszédjának, Veiinek bevételével és elpusztításával köszöntött be. Ekkor történt meg első ízben a később számtalanszor megismétlődő esemény: a leigázott város istenszobrait Rómába telepítették át, természetesen ekkor még vallási okokból, nem pedig művészi értékük miatt. A 390-ben bekövetkezett gall katasztrófa mutatta meg igazán a város erejét. Róma nemcsak túlélte a vereséget és pusztítást, hanem erejét összeszedve változtatott arisztokratikus alkotmányán. A reform lényege a polgárok nagy többségének fokozottabb bevonása volt a politikai életbe és ezzel együtt a katonáskodásba. A teljes polgárságra kiterjedt hadkötelezettség Rómát évszázadokra a legerősebb katonai hatalmak közé emelte. A város tekintélyes védőfallal biztosította magát a hasonló csapások ellen, és hozzálátott következetes hódító politikájához.

servius fala

Róma köztársaság kori falának maradványa, I. e. IV. század második negyede

A római hódítás évszázadokon át nem egy összefüggő határvonal bővítésére, hanem a város hegemóniájának kiterjesztésére, a saját polgáraiból telepített és földterülettel ellátott városok (coloniák) létesítésére, továbbá a legkülönbözőbb szövetségi és függőségi kapcsolatok megteremtésére irányult. Ezért a köztársaság birodalmának politikai térképe rendkívül bonyolult volt. A római fennhatóság bővülése nagyjából először Itáliára, majd a Mediterráneum nyugati területeire s utoljára a keleti hellenisztikus államokra terjedt ki. Ezt a folyamatot a rómaiak nagy háborúinak sorozata mutatja: a latin városok szövetségével viselt harcok után Latium (i. e. 338), a samnis háborúk után Campania (i. e. 290), a pürrhoszi háború után Dél-Itália (i. e. 275), a három pun háború után Szicília, Észak-Afrika, Hispania (i. e. 146), a makedón háborúk után ezzel egy időben (Makedónia és Görögország), i. e. 133-ban a pergamoni királyság, i. e. 121-ben Galícia déli része, végül a Köztársaság utolsó századában egész Kisázsia, Cyrenaica, Syria, Gallia és Egyiptom került Róma hatalmába. Ezzel a kör bezárult: a Földközi-tenger mellett fekvő valamennyi földrész fölött Róma uralkodott. Itália romanizálása volt a legbonyolultabb folyamat, mert itt Rómának minden város és nép vonatkozásában külön eljárást kellett alkalmaznia, az itáliai népek, nemigen tűrve a hátrányos megkülönböztetéseket, még akkor is felkeléseket szerveztek, midőn a hellenisztikus világ már szinte önként vetette alá magát a hódítónak. I. e. 89-ben végül a Pó folyótól délre fekvő összes itáliai város megkapta a római polgárjogot, úgyhogy a korábban megindult kulturális összeolvadás révén az egész félsziget most már végképpen rómaivá vált. Még friss volt az emléke annak, hogy Nagy Sándor a makedónok élén leigázta a hatalmas perzsa birodalmat, amikor a nyugati városból elindult kis nép igájába hajtotta a hajdan legyőzhetetlennek hitt hódítókat. Az ókori világ megdermedt a rémülettől.

Via Appia