Határ Győző – A barátom

 

 

Magam is óramű pontossággal ketyegek s egyhangúan telnek napjaim: elragadtatott egyhangúságban. Eltelve hálával izmaim, ízületeim, véredényeim Vigyázója iránt, hogy ilyen szép egyhangúsággal ketyeghetek és „megint nem fáj semmi” – fájdalommentes napnak ígérkezik.

A világ is így ketyeg. Ilyen óramű pontossággal. Kora reggel kilépek a kapun, Öreg Raoul (nemrég vadonatúj plasztikcsípőt kapott) amarra lent felkap kerékpárjára és szörnyen tapossa – hegynek. Itt volna neki a jezsuiták hatalmas, pompás Jézusszíve-temploma, de ő a klarisszák zárdatemplomát kedveli a hegyen, ahol már minden apáca várja, ismeri. A mi templomunk gótikus díszkerítésénél leszáll a kerékpárról és tolja: a Hegyekalja Sétány százméteres meredek szakasza következik, ebbe még az autó is beleizzad: látom, Raoul eltűnik – ott tűnik el a jezsuita kollégium kerítése mellett: és csak kiintenek a nagy Mercedeszből – a kanyarnál nekem, a kollégiumnál neki, Raoulnak – gazdagék, akik azt is megengedhetik, hogy szeretet-kertészkedésből reggelente a templom szegényét, a 80 éves magányos nénikét felfuvarozzák, ahova vén lábai nem bírnák: a klarisszák templomkápolnájába, a hegyre.

Ez a mi menetrendünk, ilyenkor jön elő a reggeli ködből a barátom, minden fekete rajta, még a sapkája is, ami furcsa is, nem is, papi személyen, ha ő olyasféle és tíz éve nem rossz fiókozatban tartom számon. Igaz is, hadd kerítsem rá a szót: barátom is van, tíz éve, de tíz év alatt többet annál a tíznél, ahány szót váltottam s annyi nem sok – nem váltottam vele.

De azért barátom. Barátom a kapubálvány is meg a régi-világ-beli cirádás gázlámpapózna a sarkon: a kalapom megbillen, barátságosan összebólintunk, s azzal megy ki-ki a dolgára. Vagy marad, ahol van, az a dolga. Ez az én barátom is, az én kis feketém: valami fura szerzet. Se hús, se hal: papnak világi, világinak papos. Kissé lenézem, mert 55-56 évre taksálom, valaki, akit idő előtt nyugdíjaztak: van valami krónikus baja, s azért enyhén félretartja a fejét és maga-bíztatólag szédeleg, ahogy felfele iparkodik a hegyoldalba ágyazott templomkert lépcsőin, hogy megvárja a kapunyitást. Néha együtt várjuk meg, ő kitart, én csak ha el nem vesztem a türelmemet, s ilyenkor szóbaelegyeledhetnénk, de én kerülöm: valami beszédhibája van (tán féloldali hűdését még nem heverte ki vagy a vendégfogait otthon felejtette – ha el nem vesztette, poharastul): mindig mammog. Annyira mammog, hogy alig érteni, s akkor mit válaszoljak rá? Hogy szinte félek a beszédbe elegyedéstől. Innen van az, hogy tíz év alatt szó nem sok, annyit se váltottunk, s inkább csak visszahúzódva, szánakozó fensőbbséggel hallgatok. Már megszokta a lekezelést, nem fáj neki. Ilyen a megtűrt halandó, ilyen a szellem, ha a tyúkszemére lépnek és fel se veszi.

Ha szerencsém van és hamar nyitják, a szélesre tárt templomkapun ő elsőnek igyekszik befele és elfoglalja őrhelyét a leghátsó padsor sarkához ragasztott térdeplőn, magának koptatta gödrösre, úgy várja be a misét. Imakönyvét nyitogatja s egyszer mintha elkaptam volna szemmel: latin volt az a biblia; akkor hát mégiscsak papocska az istenadta, de fibrózisa, Alzheimer-kórja vagy a jó ég tudja micsodája miatt már alkalmatlan az oltár körüli szolgálatra, és ott él valami Elaggott és Árva Papi Személyek Szeretetotthonában – hajazom én. Mert biztosat róla nem tudok; bár annyi szent, hogy annyit senki se térdel a gyülekezetben, s néha napi két-három órát is eltérdel. Jómagam? Semennyit. Meggyújtom a gyertyáimat: első gyertyámat Édesanyámért, a másodikat Összes Öngyilkosaimért, a harmadikat ráadásul – a többiekért meg jövendőbeli magamért. Emlékezzél meg róla, hogy – Epiktetósszal – hullahurcoló vagy. Ezt megtévén és hátra se nézve, máris lengedezek lefelé a hegyen; mert nekem ez a „munkára fel” – lefele van. A barátom észre se veszi eltűnésemet, olvas, imádkozik, a rózsafüzért mammogja.

Nemrég a napokban, most, hogy közeledik a Karácsony, én a templomunkba menet s ő jövet, a barátom megfogott és kezembe nyomott egy súlyosnak tűnő bevásárlózacskót. Ha jól értettem, hogy nekem szánja – akkor nekem szánta: valakitől kapta ajándékba, de ő a sárnehéz karácsonyi puddingot nem szereti, ki nem állja, így hát továbbajándékozza nekem, fogadjam jó szívvel, ő is úgy adja.

Némileg meglepett az őszintesége: nem akarja szemétkosárba dobni, ott kárbaveszne; hátha én rászánom magam a hosszú majszolásra, a szentestén bevágom azt a kiállhatatlan sárnehéz gömböcöt és mégsem érzem magam szemétkosárnak. Szépen megköszönöm, hogy engem, vadidegent tüntet ki, még akkor is, ha barátja volnék és megajándékozva éreztem magam. Majd csak akad, akire rásózom, s az utolsó pillanatban továbbajándékozva, valaki gyanútlannak a karácsonyfája alá teszem.

Még mindig fennsőbbségesen és felülről, de mát egy fokkal melegebben kezeltem a barátomat: s megpillantottam a kora reggeli ködből kibontakozó sapkáját, én megbillentettem kalapomat s ő meg lekapva, idelengette sapkácskáját – de most megfordult a sorrend, előbb az én kalapom, azután a sapkácska, billentés, lengetés.

Óramű pontossággal ketyegő életünkben azonban történt valami a napokban, amely vízválasztó barátságunkban és semmi-kis rendkívüliségében olyan, hogy azóta sem tudok napirendre térni fölötte. Kora reggeli találkozásunk, kurta, üdvözlő megállásunk akkor is menetrendszerű volt; de holmi szeretethullám orvtámadására, s amilyen suta ilyenkor lenni tudok, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem az én papocskámat (ha az volt; ki tudja?) – mert a tízéves barátság felhatalmazott rá, ennyi bizalmaskodásra s amúgy is, igen sajnáltam, hogy fiatalon, ötvenegynéhány éves korára öcsémuram ilyen kóvályogva kótog úti célja felé, ami a templom ő-koptatta térdeplője:

– Aztán hány évesek vagyunk, ha meg nem sérteném?

Hallása kitűnő, de a felelet váratott magára. A balga szent huncut ártatlansága csillan fel a szemében és a mammogáson keresztül is tisztán artikulálva – tárgyilagosan, csak a felvilágosítással szolgált, ahogy bemondaná adatait.

– Nyolcvanhét.

Gőgöm, lekezelő fennsőbbségem összerogyott mint a Samu nadrágja. „Öcsémuram” 12 évvel fölöttem járt, bátyámnak is, ha az volna, a legidősebb, s amiről én azt hittem, hogy virágjában leütötte s fiatalon nyugdíjba zavarta, az a nyavalyakórság; nem betegség volt, hanem maga a kor. A magas kor súlya.

Szent ég, nyolcvanhét! Hátha rosszul hallottam és még azt is feltettem, az ellenőrző kérdést.

– Nyolcvanhét? Múlt?!

– Múltam.

– Hát mikor született?

– 1903-ban, a Fegyverszünet napján.

– Fegyverszünet? Miféle fegyverszünet?

– Hja, aki ilyen fiatal ahhoz, hogy tudja, nem tudhatja. A búr háború, 1903. A fegyverszünet napján születtem.

Tölcséresen megnyílt előttem az idő perspektívája – a történelem visztái. Ráláttam az enyészpontra. „A búr háború”? Ehhez képest csecsemő vagyok.

– Szent habakuk: nyolcvanhét!… Nyolcvanh… Nyolcv… Hogyan csinálta? Mi a titka?

A barátom nevetett; büszkeség helyett valami jóindulatú biztatásféle csendült ki szavaiból:

– Kocogni kell. Kocogni, mindig előre, mindig tovább.

Azóta hunyászkodó tisztelettel gondolok rá, s határozottan úgy érzem, hogy én vagyok az alacsonyabb. A karácsonyi pudingot is – azt se ajándékozom tovább; megeszem én, meg, ha addig élek is.

Így ketyeg a világ velem, körülöttem. Kora reggel óramű pontossággal kilépek a kapun. Raoul már ott tolja a kerékpárját a Hegyekalja Sétány meredek szakaszán, plasztik-csípője nem fáj; elhúz és odaköszön kettőnknek a kanyarnál a nagy Mercedes – viszi a templom szegényét a klarisszák templomkápolnája felé, a hegyre, s úgy vagyunk időzítve, hogy akkor válik ki a ködből a barátom. Mert hogy szavamat ne felejtsem, s nem is tudom, mondtam-e már: barátom is van, tíz éve már, de ezalatt a tíz év alatt annyi nem sok, tíz szót ha váltottunk.

Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális Irodalmi Akadémia