Fekete István: Rorate
Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre
Séta a kultúra ösvényein
Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre
Magam is óramű pontossággal ketyegek s egyhangúan telnek napjaim: elragadtatott egyhangúságban. Eltelve hálával izmaim, ízületeim, véredényeim Vigyázója iránt,
Hosszú évekig tartó írói gyötrődésre tett pontot a Hét krajcár. Hiába volt már korábban is csordultig a belső én, forrongó
1847 nem csupán az alkotásokban, hanem eseményekben is gazdag. Most tör ki a szalontai tűzvész, és Aranynak Petőfihez
Volt egyszer egy ember, aki szépnek látta a világot, akinek nem voltak ellenségei és aki azt hitte, hogy megelégedett.
Volt nekem egy barátom, Nyárádi Samu. Mondhatnám, a körülmények tettek barátokká minket. Ugyanis egy időben lettünk a vidéki város neves
Barátom, kivel tizenegy év font össze, napra nap: lám, megtagadtál s mégse vagy boldogabb, mélyebb szenvedő te, szomorú,
S honnan van benned most ez az eltökéltség? S hogy szabad ennyire szenvedni? Mi lelte az arcod? Ilyen csendben vagy
Barátom, kivel tizenegy év font össze, napra nap: lám, megtagadtál s mégse vagy boldogabb, mélyebb szenvedő te, szomorú, szomorú. Hogy
Barátaim, valahányszor ez a kéz itt Ujjai közt tollat szorítva remeg, Éji óráim a ti szellemeiteket idézik. Valamelyitekhez most készül