Szapolyai János

Kettős királyválasztás Magyarországon

Közzétette:

 

 

A mohácsi csatavesztés utáni másfél évszázadban Magyarország erőforrásainak és energiáinak jelentős részét a török elleni védekezés emésztette fel. Bár Szulejmán szultán és főserege 1526. október elejére nemcsak Budát és környékét, hanem az ország más területeit is elhagyta, a Dráva és a Száva közének keleti felében, az ún. Szerémségben jelentős katonai erőket hagyott hátra. Ez azt jelentette, hogy az Eszék és a Titel közötti mintegy 100 km-es résen át, amely mögött sem természeti akadályok nem tornyosultak, sem végvárak nem épültek, bármikor újra felvonulhatott Buda és az ország más belső területei ellen. Ezt annál inkább megtehette, mert az egymással civakodó magyar nemesi csoportokat a mohácsi csatavesztés sem térítette jobb belátásra. Utólag jól látszik, hogy a török kivonulása utáni lélegzetvételnyi időt erőgyűjtésre lehetett és kellett volna felhasználni. A megegyezni nem tudó pártok e helyett ismét két királyt választottak. Az országgyűlés, amelyet a köznemesek domináltak, Szapolyai János erdélyi vajdát, az ország egyik legnagyobb birtokosát, II. Ulászló, valamint I. Zsigmond lengyel király és litván nagyfejedelem sógorát állította az ország élére. Koronázására 1526. november 11-én került sor Székesfehérváron.

 

Szapolyai János

János király hiteles portréja, Erhard Schön fametszete

Szapolyai remélte, hogy a Habsburg-dinasztia, amely 1463 óta több örökösödési szerződést is kötött a magyar uralkodókkal, megelégszik számos egyéb európai birtokaival, és tudomásul veszi Szent István országának elvesztését. Ennek érdekében még az özvegy királynét, Máriát is hajlandó lett volna oltár elé vezetni. Feltevésében azonban csalódnia kellett. Kérőit Bécsben kikosarazták, s egy kicsiny, de befolyásos bárói csoport december 17-én Ferdinánd osztrák főherceget és cseh királyt – Mária és V. Károly testvérét – hívta meg a magyar trónra. Erre, valamint a Jagellók és a Habsburgok közötti 1506-os és 1515-ös családi szerződésekre hivatkozva 1527 nyarán I. Ferdinánd 10—15 ezer fős sereg élén betört Magyarországra, és szeptember 27-én megsemmisítő vereséget mért a Tokajig hátráló Szapolyai hadaira. Ezt követően a magyar rendek november 3-án őt is királlyá koronázták. 1528 tavaszára csaknem az egész ország Ferdinánd ellenőrzése alá került.

Erőforrásainak és híveinek jó részét elveszítvén Szapolyai Lengyelországba menekült, és – elsőként a magyar uralkodók közül – a törökkel lépett szövetségre. Az 1528. január 27-én megkötött isztambuli szerződésben Szulejmán elismerte Jánost Magyarország királyának, és katonai segítséget ígért számára. Ezzel az egyezménnyel Szapolyai – I. Ferenc francia királyhoz hasonlóan – a keresztény szolidaritás elé helyezte államának és saját magának az érdekeit. „A török – magyarázta lépését – sok okból sosem fogja tűrni” nagy riválisának, V. Károlynak a testvérét a szomszédságában”. Másrészt – tette hozzá – az „előkelő helyzetből mostoha viszonyok közé zuhanó” és „az igazság ellenében szenvedő” ember „ott keres segítséget, ahol talál”. Kezdetben úgy tűnt, hogy útkeresése sikeres lesz: a török segélycsapatokra támaszkodva az év második felében a Tiszántúl nagyobb részét visszafoglalta Ferdinándtól, sőt útban Bécs felé 1529-ben Szulejmán Budáról kiűzte a német zsoldosokat, és pártfogoltja kezére adta a várost. Azt persze, hogy a szultán önzetlenül segíti, Szapolyai a legnagyobb jóindulattal sem gondolhatta. Az út, amelyre lépett, sejthetően nem függetlenség, hanem a függőség irányába vezetett, ahogy ezt a mohácsi csatatéren lezajlott 1529 nyári találkozójuk külsőségei – mindenekelőtt Szapolyai kézcsókja – jelezték is. Másrészt Ferdinánd legyőzése sem ekkor, sem 1532-ben nem sikerült. A közelgő tél, amely az utánpótlási vonalak elvágásával fenyegetett, mindkét esetben visszavonulásra kényszerítette a török hódítókat. A nyugat-dunántúli Kőszeg hős védőinek köszönhetően, akik hetekre feltartóztatták, 1532-ben Szulejmán még Bécs falaiig sem jutott el. Lehetséges persze, hogy nem is akart, hiszen V. Károly vezérletével ekkor legalább olyan erős – mintegy 100 ezres – birodalmi sereg táborozott a város körül, mint amilyen az övé volt.

 

I. Ferdinánd magyar király

Habsburg Ferdinánd (I. Ferdinánd magyar király)

Bár ezek a hadjáratok nem a Magyar Királyság, hanem Bécs elfoglalását célozták, a valóságban mindkét alkalommal a fel- és visszavonulási területként használt Dunántúl szenvedett és pusztult. És ez történt a két hadjárat között is, amikor Ferdinánd hadai vívták és foglalták el Szapolyaitól az észak-dunántúli várakat: Esztergomot, Visegrádot és Vácot. Sőt 1537-ben is amikor Ferdinánd végre a török ellen indult, ám 30—35 ezer fős hadai katasztrofális vereséget szenvedtek Eszéknél. Amikor néhány évvel később, 1553-ban Hans Dernschwam felső-magyarországi vállalkozó – egy időben a Fuggerek magyarországi telepeinek helyettes vezetője -Konstantinápolyba menet és onnan jövet átutazott az országon, a Dunántúl egyes részein és a Dráva mentén óriási pusztulást tapasztalt. A valaha oly „szép, sík és termékeny” táj a Lajos király halálát követő években – írta – „annyira sivárrá, elvadulttá vált, hogy a rablók, martalócok és hajdúk a fűben, a bokrok tövében és a nádasokban el tudtak rejtőzködni. […] Mindenfelé romos, üszkös falvakat látunk, méghozzá nagy számban; egyeseknek még a helye is alig kivehető.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (173—174. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s