Nemes Nagy Ágnes – Áprily

Áprily az a költő, akinek szektája van. Csöndes, hű, mondhatnám titkos szektája, amely – hasonlatosan a költőhöz, aki maga sem állt ki semmiféle fórumokra, aki befelé építette az életét, hogy kifelé is szilárd legyen – nem kíván neve körül propagandát űzni, amely nem más kárára szereti poétáját, csak szereti. Mindezt stílszerűnek tartom, hozzá illőnek. De azért a költő születésének centenáriumán nem bánnám, ha ennek a költőalkatnak a vonzóereje, a hűség, a szeretet diszkréciója, amit kivált, kissé

általánosabb lenne. Ha kissé divatosabbá válna az a csönd, ami az ő versének légköre és hatása.

Az első, nagy Nyugat-nemzedékkel körülbelül egykorú Áprily a visszahúzódó, a férfiasan zárkózott romantikusok fajtájából való. Furcsa alkat ez: egy lírikus, aki nem szeret beszélni, végül is önellentmondás. És mégis, mindig újra feltűnik ez a típus a világköltészet kanyargós ösvényein, mintegy köpenybe burkolva, nyugodt, távoli arcával bebizonyítva nekünk, hogy a némaság – úgy látszik – a líra alkatrésze. A mi költőnk a Vignyk, a Turgenyevek, a német romantika rokona, meg a holland tájképfestőké, meg a Hollandiában tanult brassói, nagyenyedi írástudóké, ötvösöké, a mi költőnk szűkszavú, rejtőzködő, északi, erdélyi.

Miről beszél hát voltaképpen? Ha jobban odanézünk, láthatjuk, hogy sok mindenről, csak egy bizonyos kódban beszél. Ez a kód a természet. Életét, világát, fátumát mintegy a természet képein át közli, ez a beszédanyaga. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a természet neki allegória, dehogyis. Éppen azt óhajtom kiemelni költői jellemzői közül, hogy milyen fokon képes a természetet, a vadlibát és a somvirágot, a vihart és az évszakok váltását önmagukban, kvázi eredetiben átnyújtani nekünk. Akartok hamisítatlan, magyar természetköltőt ma, a természetpusztítás korában? Nosza, vegyétek elő Áprilyt.

A természethez való közeledésnek, persze, sokféle módja van. Vannak, akik a kertre esküsznek, erre az emberhez igazított, kezesített földdarabra, amely által megszólítjuk a természetet, és az mozdul, jön, válaszol, mint egy titokzatos, zöld háziállat. Vannak, akik a várost is a természet egy fajtájának, mintegy folytatásának, élettani felgyűrődésének tekintik: a házak „kinőnek” a földből, mondja a köznyelv, és ezzel egy szemléletet mond ki. Vannak, akik minduntalan az emberen túli, ember nélküli természetet érzékelik, a Himalájákat, a dzsungeleket, sőt a bolygókat, az űr világát. Áprily tájélménye más. Nem a kert az övé elsősorban, nem is a városi természet, sem nem az arctalan magasság-mélység. Bár ez utóbbihoz van talán a legtöbb köze, ahhoz a tájhoz, amely már önmagában való, a saját életét éli – de amely nem jelkép, nem absztrakció, ellenkezőleg, amelyben mindennek neve van, profilja, ezer tudható részlete, amelybe titkos – és sokszor meredek – ősvények vezetnek. Áprily tája a hóhatár alatti, majdnem ember nélküli erdő.

Majdnem ember nélküli erdő – mondom. Szinte felfedezhetetlen hegyoldal, úttalan fenyves, ahol nincs más – nemhogy ember, hanem vadászkunyhó vagy lábnyom sem – rajta kívül, de ő ott van, behatolva az ember nélkülibe látásmódjának rejtett kamerájával. Áprily költői módszere hasonlít a természetfotózáshoz. Azok is, a természetfotósok, hetekig-hónapokig járnak, várnak, feküsznek bokorban, jégen, hogy meg ne zavarják azt a nélkülük élő természetet, amelynek képét végül magukkal hozzák. Bámulatos a költő képeinek tisztasága, élesre exponáltsága, ahogyan a megzavaratlan, magánvaló természetet elénk mutatja. Persze, ne áltassuk magunkat: ezt ő látja így, ez az ő kamerája: csak hát éppen az az érdekes, az evidenciának az a foka, ahogy tájélményét belénk vési. Nem lehet elfelejteni a „rum-lánggal” égő őszi kikericset, a szajkótollas kalapot, az irisórai szarvast, a ragadozó időt, amely „áll, mint az ölyv a levegőben”.

De mást sem lehet elfelejteni, róla szólván. A válltartását nehéz időkben. Hiszen megért két világháborút, erdélyi otthona elvesztését, fiatal szeretteinek halálát, az irodalomból való kiszorítását az ötvenes években – és mindezenközben olyan egyenes maradt, mint kedves, ezüstös bükkfái a visegrádi erdőkben. Talán csakugyan fává változott. És most onnan nézi, szikár, tartós, eleven anyagából levelein át kitekintve, amint „Fény gyúl. Eső hull. Zúg a szél.”

Forrás: Nemes Nagy Ágnes – A magasság vágya – Apa és fiú (PIM-DIA)