Gyula Juhasz, poet

Juhász Gyula – Ekloga

Közzétette:

 

 

A csilingelő és búgó villamosok szimfóniáját hallgatva, egyedül vagyok ma a rideg hónapos szobában.

Nem jó az embernek egyedül lenni – mondotta maga az Úr (úgy látszik, személyes tapasztalásból) -, de hát néha muszáj egyedül lenni, kivált alanyi költőnek, aki már írt verset Magány és hasonló cím alatt. A könyvtárak ugyanis zárva vannak és így nem okulhatok Zöld Pál doktori disszertációján: “A pitypang szerepén a római költészetben”, az újságokat elolvastam a körben, volt részem Bilse hadnagy garnizoni verizmusában és Dörögi Miklós honfibújában, a körúti csatangolást meguntam, mivel Gyula Juhasz poetdisznó hideg van, a barátaimat pedig kímélni akarom e szent napon szellemes aperszűimtől.

Eszembe jut, hogy ma este a Kaméliás hölgy-et adják a Nemzetiben. Nem nézem meg, mivel egy órája rántottam le hamis logikája és felszínessége miatt (egyik ismert kritikus nyomán) és emlékszem, hogy mikor elolvastam, a szegény Gautier Margit sorsa majdnem megríkatott. Elmosolyodom e kétlakiságon, amely gondolkodni kényszerít a magány e szürke órájában.

Tehát gondolkozom, ami rosszul esik. Az ember kétlábú, tollatlan állat, aki tud, de nem szeret gondolkozni.

Ezért futja a magányt, és keresi a társaságot. Ezért olvas újságokat és regényeket, ezért jár kávéházba és színházba. Az ember alapjában nem szereti önmagát, ezért nem akar gondolkozni, vagyis egyedül lenni.

E kettő pedig annyi, mint önmagunkra eszmélni. Az ember pedig inkább mellőzi kiváló énjét, és másokkal diskurál, azaz szellemesen társalog időjárásról, szerelemről és egyéb változásokról.

Tehát magam vagyok, és gondolkozom. Elfelejtem a robogó villamosokat, a végtelen körútakat, az óriás háztömböket, az ostoba újságokat, a Nemzeti és az élet komédiásait és végül a saját mókáimat is feledve, megtalálom magamat, az embert, amilyennek születtem és amilyennek meghalok. Az embert, aki alapjában véve szeret élni, boldogan sütkérezik az arany nap sugarában, szereti a fákat és a csillagokat, szereti a szép asszonyokat és az erős férfiakat, az embert, aki örül az életnek, fél a haláltól és hisz a halhatatlanságban. Az embert, aki együtt él és együtt múlik el a virágokkal, az erdőkkel, a sugarakkal, aki együtt dolgozik a hangyákkal, a méhekkel, együtt szeret a tavasszal és együtt szomorkodik a hervadással.

És eszembe jut, hogy ezt az embert kőtömbökbe zárják, trónra ültetik, vagy börtönbe csukják, életében vagy tapsolják vagy rugdossák, halálában pedig fekete skatulyába teszik és elássák egy gödörbe szegényt.

Valami zaj fölébresztett a gondolkodásból. A kapu alatt egy didergő fickó áll, rikkancs-gyerek és harsányan kiáltozza, hogy: Szenzációs rendkívüli kiadás! Óriási színházégés! Hatszáz ember tűzhalála!

A szomszédom, a fiatal szabóné, aki épp a Kaméliás hölgybe készül, hívja a rikkancsot és olvassa a lapot a házmesternének, meg a másik szomszédjának, a kóristának. A villamos pedig tovább csilingel és búg, az ő egyhangú szimfóniája kíséri el itt az embert a bölcsőtől a sírig.

Untat a monoton zúgás és olvasás, végignézek a könyveimen, Homérosztól Anatole France-ig s nagy örömömre egy újra bukkanok. Tegnap kaptam barátomtól, aki a költők azon nemes fajából való, akik inkább olvasnak két jó költeményt, mintsem egy rosszat írjanak. Ő olvas is és ír is jó költeményeket. Erre a könyvre különös rajongással hívta föl a figyelmemet.

Megnézem a címet: Bruno Wille: Offenbarungen. Találomra fölütöm egy versnél, és olvasni kezdem.

A vers arról szól, hogy a költő benn ül a szobában, kőfalak közé zárva, könyvei fölött görnyedezve. Künn vihar tombol szilajon, kevélyen. A menny tüzei vígan lobognak s a hatalmas fák koronái kéjesen zúgnak a nyargaló szélvész leheletétől. Mintha a lovak sörénye lobogna, mintha hívnák a töprengő, rab embert a szabad küzdelembe. A lengő ágak szinte karjaikat tárják felé, társuk felé, a természet elrabolt fia felé, aki enged a hívásnak, nógatásnak s zilált fürtökkel, dagadó mellel áll a zengő, ujjongó, üdítő zivatarban. Érzi, hogy benne is az az őserő duzzad, ami a tölgyek kérge alatt, lelkében is az a dac lobog, ami a menny villámtüzeiben.

Érzi a ta tvam aszit, az ős ind bölcsesség természeti igazságát, érzi a tűzimádó rokoni rajongását, a szabad hellén sóvárgó kiáltását: thalatta, thalatta; a pásztori költő igéit: sunt lacrimae rerum, érzi azt a honvágyat, amely a nagy száműzöttet, Rousseau-t, Chateaubriand-t, Tolsztojt, az embert elfogja hazája, anyja, a természet iránt.

Hónom alá csapom a könyvet, és megyek barátomhoz. Hiába, akármint van is, még mindig társas lény vagyok, aki a magányról is csak négyszemközt tud beszélgetni.

És olvasunk az óriás bérház hideg hónapos szobájában meleg vágyódásokat és vallomásokat, amelyek a naphoz, a kondor álmáról, a vadludakról, az erdőről, mezőről szólanak. Sorba vesszük Leconte de Lisle-t és Kiss Józsefet, Bruno Wille-t és Bársony Istvánt. Odakünn a szűk, naptalan udvaron, kövek között sorvadozik valami ideszakadt platánfa.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség Válogatott prózai írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s