Közzétette:
A bohóc
Színes vásári forgatagban mulató népség bámulta a nyurga csepűrágót. Szörnyen bolondos arcot vágott az a tömeg előtt és a nehéz igyekezetben csorgott festett arcáról a piros verejték. Egyszerre szemügyre vett a sokadalomban egy bűvös arcú, szőke leányt, aki édes kacajjal jutalmazta a szegény komédiást.
A bohóc azon vette észre magát, hogy egészen rajta felejti tekintetét a gyönyörű alakon. Este, amikor a filléreket megszámlálták, a kövér igazgató odaszólt neki:
– Te bolond, máskor ne vágj oly savanyú pofákat, mert az üzletemet rontod!
Másnap ugyanígy történt. A bohóc egyszerre átváltozott, szép sötét szemei végtelen szomorúsággal simultak a szőke leány életörömtől sugárzó tekintetéhez.
Este falhoz vágta a csörgősipkáját, széttépte a piros bugyogóját és azt mondta, hogy ő többet nem játszik. Ezután szomorú lesz, ezután komoly lesz, ha éhen hal is bele.
– Bolond! – mondta az igazgató.
A biblia
A föld, ez a gyászos csillag kihűlt, kihalt egészen. A Marsról diadalmas tudósok jöttek le ide és egykedvűen állapították meg a letűnt ásatag lényének végzetét.
Egyszerre érdekes leletre bukkantak. Egy könyvre. A Mars Anatole France-ja föltette monokliját, és egyetemes érdeklődéssel merült el a különös olvasmányba.
A következő helyet ütötte föl véletlenül: “Enyém a bosszúállás – úgymond az Úr.” És olvasta a rettenetes átkokat, melyek érik a föld fiát – hetedíziglen.
“Szörnyű istentelenség” – kiáltott föl a Mars egy püspöke.
Anatole France megnézte a könyv címét: A biblia.
A kétlelkű ember
Jávor György olyan ember volt, aki nyílt szemmel nézte a világot és kívülről-belülről egyformán megismerte. Már annyira jutott, hogy teljesen idegen embereknek a lelkébe látott, ha csak a taglejtésüket szemlélhette. Az emberek kerülték a nagy gondolatolvasót, mert féltek tőle, ő is kerülte az embereket, mert ismerte őket.
Lassankint két lélek fejlődött Jávor Györgyben. A közönséges, akinek vágyai és álmai voltak és a másik, aki könyörtelenül elemezte, tudományosan értékelte e vágyakat és álmokat. És ettől fogva Jávor György kerülni szerette volna önmagát is!
Egyszer kigyulladt a háza, és nem volt menekülés. Éjjel történt, ő álmából rettent föl a vörös fényre és gyászos hangzavarra.
Az ajtaját elállotta a tűz, az ablakán kinézett a harmadik emeletről.
De lenn már minden égett, a mentés istenkísértés volt.
Jávor György érezte, hogy elveszett. A haját kezdte tépni, majd vészes nyugalommal tapogatta a pulzusát.
Végre az ablakba állt föl, és egy vérfagyasztó sikollyal az égő pokolba vetette le magát.
“Megsemmisülni, borzasztó” – suttogta, amint érezte, hogy a vég lángolva közeledik.
“Remek festői látvány és Stendhal tollára méltó lelkiállapot” – kiáltott föl a másik lelke a művész gyönyörével.
Szeged és Vidéke, 1905. augusztus 13.
Forrás: Juhász Gyula – Örökség Válogatott prózai írások (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Lighthouse 