Közzétette:
A trianoni békeszerződés igazságtalanságaiból következett, hogy a magyar külpolitika legfontosabb törekvésévé a határok megváltoztatása vált. A revízió célját és célravezető eszköztárát illetően azonban sem a közvélemény, sem a politikai elit nem volt egységes. A többség mindent vissza akart kapni, vagyis integrális revízióban reménykedett. Mások, elsősorban a rendszer baloldali ellenzéke viszont megelégedett volna az etnikai jellegű revízióval, vagyis a határ menti területek visszaszerzésével. A két vélemény között álltak az olyan pragmatisták, mint Bethlen István és Teleki Pál, akik az elérhető optimumra
Bethlen István látogatása Rómában 1927-ben
törekedtek.
Mindenki, aki a revízió mellett nyilatkozott, hangoztatta, hogy a határváltozásoknak békés úton kell megvalósulniuk. Néhány álmodozó értelmiségin kívül valószínűleg senki sem gondolta azonban, hogy ez így is lesz. Azt, hogy lesz-e új háború, nem lehetett biztonsággal előre látni. Azt azonban, hogy a békés céloknak csakis az erő adhat kellő nyomatékot, minden reálpolitikus tudta. A hadseregfejlesztés ezért – hangzatos pacifista szólamok ellenére – minden győztes ország költségvetésében fontos helyet foglalt el, s mihelyt megtehették, a vesztes országok is nagy költségvetési átcsoportosításokkal igyekeztek lemaradásukat behozni.
A trianoni békeszerződés előírásai miatt a magyar hadsereg fegyverzete hiányos és korszerűtlen volt. A katonai ellenőrzés 1927-es megszűnését követően a kormányzat ezért egyik legsürgősebb feladatának a hadseregfejlesztést tartotta. A magyar katonai doktrína, melyet Werth Henrik tábornok dolgozott ki 1930-ban, abból indult ki, hogy a háború elkerülhetetlen, s hogy az új háborút a technika fogja uralni. Ezért gyorsan mozgó, gépesített és páncéloscsapatokkal, valamint légierővel alaposan felszerelt, támadó feladatokra kiképzett elithadsereg megteremtésére tett javaslatot. A fennálló tilalmak ellenére ennek szellemében rendelték el 1932-ben az általános védkötelezettséget, amelynek keretében 12—18 hónapos szolgálatra hívták be a katonaköteleseket, s kezdtek hozzá a hadsereg gépesítéséhez, valamint tűzerejének növeléséhez. A huszárszázadokat géppuskákkal és golyószórókkal szerelték fel; a repülőszázadok számát 7-ről 25-re, s a gépekét egy-két tucatról 192-re emelték. Az Ansaldo típusú olasz kisharckocsik beszerzésével megalakult az első harckocsizó század, amely egy gépkocsizó zászlóaljjal együtt alkotta a magyar honvédség gyorsan mozgó gépkocsicsoportját.
Az egyre valószínűbb háborús konfliktus lehetőségével számot vetve a kormány 1938-ban minden korábbinál nagyobb fejlesztésről hozott döntést. Az 1938-ban Győrben meghirdetett program öt esztendő alatt egymilliárd pengőt, azaz az egyévi költségvetés 110—120%-át kívánta részben fegyverkezésre, részben az infrastruktúra fejlesztésére fordítani. A valóságban 1,6 milliárd pengőt költöttek ilyen célokra, s a programot két év alatt, 1940 őszére végrehajtották.
Az 1936—1937-ben még 80—85 ezer fős hadsereg létszáma 1940-re 107 ezer főre duzzadt. Az ütegek lövegszámának megduplázásával tovább erősítették a tüzérséget, a repülőszázadok számát 32-re, a gépekét pedig 247-re emelték, s s felállítottak egy ún. gyorshadtestet. Az alapvetően továbbra is gyalogságból álló hadtestektől eltérően ez két lovasdandárból tevődött össze. Egy-egy gépkocsizó dandár három motorizált zászlóaljból, két kerékpáros-zászlóaljból, egy gépesített tüzérosztályból, valamint a kisegítő alakulatok mellett egy felderítő zászlóaljbak nevezett páncéljárműves alakulatból állt. A lovasdandárok felépítése annyiban tért el ettől, hogy a három gépesített zászlóaljnak két huszárezred felelt meg.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (417—419. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 