First communion

Pilinszky János -Elsőáldozók

Közzétette:

 

 

Flaubert egyik gyönyörű elbeszélésében Félicité, az öreg szolgáló, elkíséri kis úrnőjét a templomba. A plébános úr délutáni oktatásokon szentáldozásra készíti elő a gyerekeket. Majd eljön a nagy nap, mikor a kis Virginie először térdel az áldoztatórács elé. A padban ott ül Félicité is, s Flaubert az ő szemén keresztül számol be a nagy eseményről. „…Szemközt a szüzek nyája fehér koszorújukkal a Pilinszky Jánosleeresztett fátyoluk felett úgy festett, mint egy hómező, és messziről megismerte az édes csöppséget vékonyka nyakáról és komoly tartásáról. Megszólalt a csengettyű. A fejek lekonyultak; csend lett. Az orgona hangjára énekkar és sokaság rázendített az Agnus Deire; majd felvonultak a fiúk; és utánuk megindultak a leányok. Lassan, lépésben, összetett kezekkel mentek a fényben úszó oltár elé, letérdepeltek az első lépcsőfokon, sorban egymás után magukhoz vették a szent ostyát, és ugyanabban a sorrendben visszatértek az imazsámolyokhoz. Mikor Virginie-re került a sor, Félicité előrehajolt, hogy láthassa, és az igaz szeretet ihletettségében úgy tetszett neki, mintha ő volna az a gyermek, ő viselné ruháját; az ő szíve dobogna a mellében; mikor Virginie kinyitotta száját és lehunyta szempilláit, Félicitét az ájulás környékezte…”

Örök és gyönyörű kép. Az elmúlt vasárnapon a budapesti templomok hajója hasonlóképp telt meg elsőáldozókkal. Három templomot kerestem fel, s mindegyikben mintha gyerekkorom halhatatlan emlékei közé érkeztem volna vissza. A kisfiúk komolysága, s a kislányok fehér fátyla és virágkoszorúja, a gyertyák fénye és az ünnepélyes orgonaszóló, a csendes vonulás az oltár lépcsőjéhez, ugyanaz az emlék, amiről Flaubert ír, s amit magam is kitörölhetetlenül őrzök szívemben. S örökre ismerős a plébánia udvarán megterített hosszú asztal, s a fényképezésre felálló csoportkép – legfeljebb a fényképezőmasinák lettek modernebbek.

Pedig mindez inkább csak külsőség. A gyerekek talán még nem is tudják – ahogy mi se tudtuk akkoriban –, hogy ez a napjuk, az első áldozás emléke valóban egy életre szól. Az Oltáriszentség a legtitokzatosabb, mégis a legforróbb és a legközvetlenebb, s talán valamennyi szentség közül leginkább a szeretet szentsége. Ezt értheti meg legközvetlenebbül, legmélyebben a gyerekszív. Akit szeretünk, azt meg kívánjuk ajándékozni: ajándékot adunk neki „magunk helyett”. Az Oltáriszentségben Jézus az isteni szeretet határtalanságában közvetlenül önmagát adja. Legemberibb éhségünket szenteli meg: a legantropomorfabb szentség – s a legistenibb!

Engedjétek hozzám a kisdedeket” – az Úrnak ez a mondata jut mindig eszembe, ha elsőáldozókat látok a feldíszített oltárhoz járulni, mintha az Úr ezt a szentséget egyenesen a gyerekek, a bennünk élő örök gyermeki számára alapította volna. Titokzatos szentség, mely egyedül a szeretet nyelvét beszéli, s egyedül a szeretet számára fedi fel magát.

Az elmúlt vasárnapon gyermekek százait és ezreit jegyezte el magának ismét az Úr.

(Új Ember, 1960. június 5.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s