Gustave Flaubert

Közzétette:

 

 

1857-ben, alig fél éven belül előbb egy prózaírót, majd egy költőt állítottak Franciaországban büntetőbíróság elé, mert könyvükkel megsértették a jó erkölcsöket és a közszemérmet. A prózaírót Gustave Flaubert-nak hívták, a költőt Charles Baudelaire-nak. A bíróság mindkettőjük könyvét kárhoztatta és megbélyegezte. Azután nemsokára már az előbbinek megjelenésével jelölték a modern regényirodalom kezdetét, az utóbbival a modern költészetét.

 

Gustave Faubert

Gustave Flaubert (Rouen, 1821. december 12. – Croisset, 1880. május 8.)

Mi volt Flaubert bűne? Az, hogy hidegen, tárgyilagosan (és a sivár témával meghökkentően ellentétes, zengően szavalható stílusban) elmondotta, hogy a nyomasztóan kicsinyes vidéki polgárok körében egy orvos felesége – bizonyos Bovaryné – romantikus ábrándjai között nem bírja elviselni az élet kisszerűségét, de nincs egyéb útja a kitöréshez, mint hogy megcsalja férjét, két ízben is. De felismeri, hogy szeretői ugyanolyan szürkén kisszerűek, mint a férje vagy a szomszédok. Kiürült lélekkel, lehetetlenné válva önmaga és mások előtt, öngyilkos lesz. – Hát ez volt a nagy erkölcstelenség. Az író bemutatta a polgároknak, hogy kicsinyesek és ostobák, a romantikusoknak, hogy nincs mód a romantikára, s mindehhez erkölcsileg nem is ítélte el a reménytelen vergődésben házasságtörést elkövető vidéki polgárasszonyt.

Rettenetesen sivár történet ez. A botrányper azonban hirtelen divatossá tette, és az akkor már harminchét éves író egyszerre csak ott állt a francia irodalmi élet közepén. Akik magukat realistáknak mondották, egyszeriben benne látták mesterüket. Rendkívül gondos, iskolai példatárba kívánkozó mondatait példaképekként idézték.

Sikerének az egyik titka az általános polgári kiábrándulás volt. 1849 után, az európai forradalmak sorra bukása miatt a polgárság jobbik része eljutott a felismeréshez, hogy a polgárság nem alkalmas a francia forradalom óta szent polgári eszmények megvalósítására, de semmiféle képük nem volt arról, hogyan is tovább. Úgy érezték, elkövetkezett a hanyatlás (közkeletű latin szóval: a dekadencia) kora. Az találta telibe a kor életérzését, aki hangot tudott adni az eszménytelenségnek, a kilátástalanságnak, az elsivárodott életnek. Elmúlt már Balzac erős lelkű, nagyra törő polgárainak kora. Még kevésbé lehetett hinni a romantika nagyszerű eszményeiben. A romantikával szakító, a Balzacból kiinduló, de rajta túllépni kénytelen realizmus várta már a sivárság igazi művészét. És éppen ez volt Flaubert.

Pedig ez a nagy stiliszta, a francia próza mindmáig legnagyobb – és leggondosabb – művese, a lelke mélyéig romantikus volt, akit kétségbe ejtett, hogy az adott valóság nem ad lehetőséget nagy lángolásokra. Az egykori vidéki orvos hajdan jogásznak készülő árvája valójában ifjúkorától fogva írónak készült. Sihederkori zsengéiben is árulkodik már a szavak művésze, a hangulatok árnyalt érzékeltetője, sőt a jövendő nagy emberábrázoló is. De sokáig tartott a készülődés. Nem lett jogász belőle. Özvegy édesanyjával visszahúzódott vidéki kis birtokukra – Croisset-ba – és ott élt mindvégig, habár ünnepelt író korában volt párizsi legénylakása is, ahol íróbarátaival, majd a körébe gyűlő tisztelőivel találkozott. De igazi mély emberi kapcsolatai nem voltak, barátai író-szakmai társak voltak, szerelmei vagy elérhetetlenek vagy futó kapcsolatok. Még ifjúkori “múzsájához” és szeretőjéhez – Louise Colet-hoz, az írónőhöz – is csak hébe-hóba rándult fel Párizsba. Előbb magához vette ifjan elhalt húga kislányát, majd amikor az felnőtt, és anyja is meghalt, nevelt fiának fogadta egy hajdani reménytelen szerelmének elárvult fiát, Guy de Maupassant-t, akiben felfedezte a tehetséget, és módszeresen nagy íróvá nevelte. De igazi kapcsolata csak az írandó művel volt. Élete java részét az íróasztalnál töltötte, és gyötrődött a mondatokkal. Szenvedélye és szenvedése volt az írás. Nagyon lassan dolgozott, de szakadatlanul dolgozott. A tökéletességre törekedett.

Bovaryné botránya, majd sikere után szinte menekült az oly sivár jelentől, és színes keleti történelmi regénybe fogott, felidézte az ókori Karthágót. A Szalambó egy véres zsoldoslázadásról és vérbe fojtásáról szól, rejtelmes hitekkel, emberfeletti szenvedélyekkel, halálos szerelemmel. Történelmi és régiségtani látomás, szavalhatóan zengő stílusban. Még utoljára feltört belőle a romantikus, de csak a színek voltak romantikusak. A történet – a vágyak csődje – semmivel sem kiábrándítóbb, mint a vidéki orvosné reménytelen vágyódása.

Bovarynén is öt évig dolgozott, a Szalambón is. Ez azután azonnal óriási siker volt. Jó volt a romantikusoknak is, jó volt a realistáknak is. Példásan fogalmazott, színes és szemléletes bekezdései francia antológiákba és iskolakönyvekbe kerültek.

Flaubert pedig csömört kapott a saját színpompájától. Menekült vissza korának és körének sivárságához. Újabb öt év, és készen volt az Érzelmek iskolája. Egy tartalmatlan, meddő élet aprólékos krónikája. Az eszményeit vesztett polgári lét nyomasztó képe. Ilyen gazdagon nem illusztrálták még a semmit. Ettől a regénytől még lelkes hívei is visszarettentek, nem mertek ilyen bátran szembenézni világuk értelmetlenségével, tartalmatlanságával. Legföljebb azt ismerték el, hogy a stílus változatlanul tökéletes. Ma általában ezt tekintjük Flaubert fő művének, a francia kritikai realizmus csúcsának. Utána fut vissza a múltba. Elővette egy ifjúkori kéziratát, amely a pusztában élő és kísértésekkel vívódó Remete Szent Antalról szólt. A most már végre elkészült műben az ókor végi remete látomások formájában szembetalálkozik az eszmékkel, és minden eszme hazugnak bizonyul. A színek itt is rakétáznak, de hol van már a romantika? Csak értelmetlenség és kiábrándulás van. De a Szent Antal megkísértésének a formája nem regény, hanem dráma. Drámai költemény költői prózában. És mondanivalója – a sorra kiábrándulás az eszmékből – emlékeztet a nem sokkal korábban kelt madáchi Az ember tragédiájára is és Ibsen alig előbb írt Peer Gyntjére is. Nem ismerték egymást, de együtt érezték Európa nagy kiábrándultságát.

Majd következett a végső mű, a töredékben maradt, de így is monumentális Bouvard és Pécuchet, amelyben két ostoba kispolgár kerül szembe a tudományokkal. Képtelen regénytéma: nemcsak a korlátoltság kritikája, hanem a tudományoké is. Ennek írása közben érte, íróasztal mellett a halál. Az ifjúkora óta visszatérő epilepszia ölte meg.

Terjedelemben igen kis életmű ez: öt regény, egy novelláskönyv három remekbe készült történettel, ezek mellett két útirajzkönyv, egy sikertelen drámai kísérlet, nagyon érdekes ifjúkori próbálkozások és töméntelen sok levél, mivel emberi magányában leginkább levelekben tartotta a kapcsolatokat ismerőseivel. Ezekből a levelekből egész esztétikája kiolvasható. Többet írt barátainak is irodalmi elvekről, mint személyes dolgairól. Azután mindezek mellett maradt egy különös gyűjteménye. Egész életében gyűjtötte az emberi butaságokat. Ha könyvben, újságban, papi pásztorlevélben, hivatalos szövegben, szónoklatban találkozott egy nagyon ostoba mondattal, azt kijegyezte, és tudományos szempontból – mintegy a tudományok paródiájaként – rendszerezte az ostobaság dokumentumait. Idővel fel akarta használni a Bouvard és Pécuchet második kötetében, amelyet már nem írhatott meg. Így, ahogy ránk maradt, a legmulatságosabb olvasmányok közé tartozik.

Ez a kis életmű rendkívül nagy hatású az egész azóta eltelt idők irodalmára. Flaubert írói eszménye, hogy a művész húzódjék meg személytelenül műve mögött, és ne közölje a saját érzelmeit, sokáig írói program maradt. Részletező leírásai miatt a naturalizmus is őt tartotta legfőbb mesterének. Mondatainak lebegő és mégis szabatos tökéletessége stíluseszménnyé lett, még a költészetre is hatott. Híres műgondja nemcsak példabeszéddé, de példaképpé is vált. Legfőbb erénye mégis az emberábrázolás. A Bovary házaspár vagy a körükben megforduló Homais úr, a patikus, a nyárspolgárnak ez a halhatatlan képe, Frederic Moreau, az Érzelmek iskolájának hőse, aki más körülmények közt tartalmas életet élhetett volna, de elszikkadt a kietlen világban, a Szalambó vérbő s mégis antik szobrokhoz hasonló hősei, a látomásokkal viaskodó Szent Antal, a komikusan korlátolt két kispolgár, Bouvard és Pécuchet s velük a három novella mesterien kidolgozott alakjai múlhatatlan ismerősök maradnak. De nemcsak ismerősök, hanem intő példák is, hogy ne úgy éljünk, mint ők. Flaubert nem moralizált, és nem volt moralista, de mélységesen morális ítélkező, aki látta lehanyatlani a polgári világot, megítélte – és nem volt kegyelem a polgárok számára. Habár nem is tudta, mi következik utánuk.


Forrás: Hegedűs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s