Erdélyt járva – Kézdivásárhely

Egy város, ami kész átjáróház

„Oly dicsők, oly nagyok voltak a Kézdivásárhelyiek, midőn a hazát és annak szabadságát vész fenyegette, mert ekkor az egyszerű polgárok, és békés iparosok mind hősökké lettek, mindenkit nemes tettek felemelkedett szelleme, a hon javát munkálni törekvés szent heve fogott el, az egész város táborrá változott át, ahol az izmosabb kezek fegyvert forgattak; az egész város gyárteleppé alakult át, ahol a gyenge nők, aggok és gyermekek is a nemzet napszámosai lettek, ágyúöntöde, fegyver és lőpor-és gyutacsgyárak mint varázsütésre állottak elő. Kézdivásárhely a semmiből teremtett mindent, valamint innen, mint gyújtópontból terjedt szét a rettenthetetlen bátorság, a páratlan hősiesség, szellemszóval Kézdivásárhely Háromszék Párisa, Háromszék szíve volt.”

(Orbán Balázs)

Gábor Áron ágyúöntő műhelyén kívül bizony sok más dologról is híres Kézdivásárhely. Céhes hagyományai mellett mindenekelőtt arról, hogy a legkeletibb magyar város. A Moldvába átvivő Ojtozi-szoros felé ugyanis már csak néhány falu esik útba az ezeréves határig. Híressé, mi több, egyedülállóvá teszi e kedves helyet építészete is, azok a bizonyos címbéli átjáróházak. Vagy ahogy Vámszer Géza, legnagyobb kutatójuk nevezi őket: udvarterek. Ezek amolyan sikátor hangulatú átjárók, részben fedett macskaköves utcácskák, közös kutakkal és végeiken kapukkal. Amiket korábban zártak is. Azért volt rájuk szükség, hogy a piactérként szolgáló Főtér felől megközelíthessék kertjeiket, gazdasági épületeiket a legelső betelepülők. Egytől egyik derék kézművesek. A szalagszerű telkeken maga az árusítás folyt piaci napokon, ha már a jónép úgyis ezeken közlekedett.

A nevezett néprajzos 1960-ban 71 ilyen udvarteret vett lajstromba, ma 73-ról tudunk. Általában a birtokos családi neve, egyben valami távolabbi ős szakmája, származása után kapták a nevüket – így létezett a Balogok, Kovácsok, Szőcsök és Ráczok udvara –, aztán meg számozva lettek. Közülük különösen ajánljuk megtekintésre a 40-es számmal ellátott udvarteret, amely az elején lévő, vörösre festett téglaház után a Vörösház nevet viseli. De általában is elmondható, hogy a Főtér felől valami díszesebb, többnyire emeletes épület hívja fel magára a figyelmet, míg befelé egyszerűbb, fagerendás házak sorakoznak, mindig csak az egyik oldalon.

Tegyünk említést Kézdivásárhely nevének eredetéről is. A második részt nem kell különösebben magyarázni, hiszen mindig is vásárairól volt híres ez a másfél száz éve még Marosvásárhely mellett a második legnagyobb székely városnak számító település. Az első tag viszont arra való utalás, hogy a királyföldi székely falvak kirajzásakor ide a mai Szászkézd lakossága települt át, s biztosította ezen keresztül a keleti határ védelmét. Korábban tudniillik nem így hívták Kézdiszék örökös székhelyét. Legelső említésekor, egy 1407. november 24-én kiállított oklevélen például még „ToryaWasara” néven szerepel, nyilván a rajta átfolyó Torja patak okán. Húsz év múltán pedig már várossá is avatja Zsigmond király, s bár jelentőségéből sokat veszített mára, és lakossága is alig lépi át a húszezret, azóta is őrzi ezt a címet, és főleg jelleget. Noha nincsenek neki égbevesző épületei – a református templom és a színházként is funkcionáló főtéri Vigadó talán a legkiemelkedőbb közülük, meglehet, minden értelemben –, de a levegője ugyanolyan bájos és vibráló, mint lehetett régebben. Érdeme pedig az 1848-as szabadságharc idején lett még nagyobb. Mikor egész Erdély az osztrák császár és csapatai hatalmába került, egyedül ez a csücsök őrizte függetlenségét, s innen szervezték a rebellis Háromszék hadműveleteit, s tartottak ki egészen Bem apó seregeinek megérkezéséig. Ekkor esett a legendás ágyúöntés is – nemcsak itt, sőt elsősorban nem is itt, hanem a vasérctelepekkel bíró Bodvajon –, minek folytán Túróczi Mózes önzetlen segedelmével 313 székelyföldi harang beolvasztásával elkészültek azok a bizonyos bronzlövegek, illetve más hadianyagok, amik egy Gábor Áron nevű káplánt kitörölhetetlenné tettek a magyar történelemben. Könnyű megjegyezni: összesen annyi ágyú született akkor, ahány megyéből állt a hajdani, mennyországként emlegetett másik Magyarország. Kár, hogy abból a hatvannégyből mára csak egyetlenegy maradt. Amit hosszú időre el is vittek a fővárosba. No nem Budapestre – más idők jártak már –, hanem Bukarestbe. Nemrég sikerült csak visszahozni szülőföldjére – , s addig mindössze egy másolat létezett. Ami máig megtekinthető a múzeum udvarán, s ami március dicső idusán – ez a város legnagyobb ünnepnapja azóta is -, a menet élén vonulhatna, amíg csak el nem kopik a kereke!

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (56—57. oldal.),Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5