Magyarságpolitikánk a rendszerváltozás után

Közzétette:

A megújuló magyar külpolitika egyik fontos célja a szomszédos országokban élő – együttesen mintegy 2,5 milliós – magyar kisebbségek fokozottabb védelme és támogatása volt. Egyebek mellett ezt a célt szolgálta a Duna TV létrehozása 1992—93-ban, amelynek programjait fellőtték az egyik műholdra, így azok elvileg a szomszédos országok legtávolabbi pontján is vehetők voltak. A kormány ezzel arra törekedett, hogy elősegítse a magyar kisebbségek anyanyelvi kultúrához való hozzáférését. Az Ukrajnával (1993), Szlovákiával (1995) és Romániával (1996) kötött alapszerződésekben Magyarország ismételten kötelezettségeket vállalt a trianoni határok tiszteletben tartására, Ukrajna, Románia és Szlovákia pedig ígéretet tett az európai normáknak megfelelő kisebbségi jogok biztosítására. A térség stabilitásának és Magyarország szomszédságpolitikájának szempontjából ezek ugyan eredménynek tekinthetők, ám a magyar kisebbségek jogainak kiterjesztése terén nem hoztak áttörést. A svájci, spanyolországi vagy akár a dél-tiroli típusú autonómiát és önigazgatást egyik állam vezetői sem értették bele a kisebbségi jogok fogalomkörébe. Ilyen jogokban azóta sem részesítették a magyarokat. A többé-kevésbé demokratikus viszonyoknak köszönhetően helyzetük ennek ellenére összehasonlíthatatlanul jobb, mint a rendszerváltozás előtt volt. Pártokat, iskolákat és különféle más szervezeteket hozhattak létre, s az anyaországgal való kapcsolattartás elöl is elhárult minden akadály.

Jugoszlávia utódállamai közül Szlovéniával valamennyi kormányzati ciklusban, Horvátországgal pedig a két ország olajtársaságai között a 2010-es évek elején kirobbant konfliktusig Magyarország kapcsolatai barátian alakultak. Ez azzal magyarázható, hogy a magyarok száma mindkét országban elenyésző, s így nagyvonalúbb nemzetiségpolitika semmilyen veszélyt sem rejt magában. Szerbiával viszont egészen az 1990-es évek végéig feszült maradt a viszony. A jugoszláv állam szétesése és a szerb kormány politikája következtében a korábban széles körű autonómiát élvező vajdasági magyarság életfeltételei jelentősen romlottak. A szerb-magyar viszony normalizálása ezért csak az új évezredben kezdődött el. A 2003-ban aláírt kisebbségvédelmi szerződés megerősítette a 300 ezer fő körüli szerbiai – főleg vajdasági – magyarság kulturális autonómiájára vonatkozó jogát.

Magyarország szomszédsági és kisebbségi politikája terén jelentős előrelépésnek tekinthető az ún. státus- vagy kedvezménytörvény elfogadása 2001-ben. Ez elsősorban azoknak a határon túli magyar családoknak biztosított különböző – részben anyagi – előnyöket, amelyek gyermekeiket magyar iskolákba járatták. Az ún. magyar igazolvánnyal rendelkezők emellett magyarországi utazási kedvezményekben is részesültek. Ezt az okmányt az ezredfordulóig több mint 900 ezren váltották ki. Az addigi támogatáspolitika keretein túllépve a magyar állam és a szomszédos államokban élő magyarok között a kedvezménytörvénnyel olyan kapcsolat létesült, amely a kulturális értelemben felfogott magyar nemzet összetartozását demonstrálta és erősítette. Ugyanebbe az irányba mutat a kettős állampolgárság intézményének a bevezetése, amelyet a 2010 tavaszán megalakult új parlament sürgősséggel fogadott el. Erre mindazok jogosultak, akiknek a felmenői magyar állampolgárok voltak, illetve Magyarországról származnak és/vagy igazolják magyar nyelvtudásukat. Az, amire Bibó István és Szekfű Gyula gondoltak 1946—47-ben, ezzel lényegében megvalósult. További előrelépés az Európai Unió kisebbségi normáinak magasabb szintre emelésétől, illetve a szervezet föderális irányú továbbfejlődésétől remélhető.

Az 1989—90-es rendszerváltozás alapvető céljai – a diktatúra és az állami tulajdonon alapuló tervgazdálkodás megszüntetése, a demokrácia és a magántulajdonon alapuló piacgazdálkodás megteremtése, továbbá a kiszakadás a szovjet blokkból és csatlakozás a nyugati integrációs szervezetekhez – az elmúlt évtizedekben valóra váltak. Ez elégedettséggel tölthet el bennünket. Az emberek többségének jobb élet utáni vágya azonban nem teljesült. A gazdasági növekedés elmaradt a várttól, és a szociális különbségek az indokoltnál nagyobbra nőttek. A köztársaság több mint negyedszázados története ezért távolról sem sorolható a magyar történelem olyan sikeres felzárkózási periódusai közé, mint amilyennek utoljára az 1867 utáni dualista időszak, azt megelőzően pedig Mária Terézia 18. vagy Mátyás király 15. századi uralkodása bizonyult. Azt, hogy mennyiben tekinthető szükségszerűnek és mennyiben vezethető vissza rossz politikai döntésekre és emberi gyengeségekre, a jövő történészei deríthetik majd ki.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (478—479. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s