Erdélyt járva – Kolozsvár

A kincses város bajai és bájai

„Midőn beértem Kolozsvár külvárosába, hirtelenében azt gondoltam, hogy Debrecenbe jutottam: apró parasztházak s az utcán feneketlen sártenger; de amint berobogtunk a magyar kapu alatt a városba: megváltozott a világ s nagyot lélekzettem örömömben, hogy, istennek hála, csalódtam… benn valék a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka-barka Kolosvárban, mellynek utcáit most gyönyörrel szemlélem…”

(Petőfi Sándor)

Megérkezni Kolozsvárra mindig felemelő érzés lehet. Ha nem Nagyvárad vagy Szatmárnémeti. Hanem Zilah felől futunk be, az út jobb oldalán, egy dombtetőn megbújva a paraszti világ díszletei tárulkoznak elénk – a nagyszerű skanzen, amit bizony kár volna kihagyni –, leérve a Szamos partjára pedig már a polgárváros megmaradt csodái csábítanak időutazásra. Ne is habozzunk sokáig, elhaladva a villasor előtt, s átkelve az illúzióinkat kissé leromboló folyó valamelyik hídján, parkoljunk le mindjárt Erdély legnagyobb metropoliszának kellős közepén. Ahol – az ásatások tanúsága szerint – már hatszáz éve is főtér, egyben vásártér vala. Ha más haszna nem is, ennyi mindenképp lett Mátyás király itt álló monumentális szoborkompozíciója megbolygatásának. Hogy fény derült az e nélkül is sejthető tényre. A Szent Mihály katedrális 14. században megalapozott, tekintélyt parancsoló kőtömege bizony már akkor is fölébe tornyosult az itt folyó életnek, s tán a rajta megtelepedett galambok is ott köröztek ugyanúgy a tér fölött.

Kolozsvár látképe a hotel ablakából

A 18. század végétől átszállhattak akár a ma képzőművészeti múzeumként szolgáló szomszédos főúri palotára, az Erdélynek kormányzót adó Bánffy család itteni rezidenciájára, vagy a másik meghatározó família, az angol királyi házzal is rokonságban álló Rhédey-ek kastélyára (utóbbi az első magyar nyelvű erdélyi színházi előadás helyszíne is egyben). De ha galambjainknak úgy tetszett, a lentebb megidézett Farkas utcai, illetve Piarista templomon, avagy az utóbbival egy korban készült, késő barokk unitárius szentélyen is megpihenhettek. Manapság potenciális leszállópályaként kínálkozik szárnyasaink számára a házak tengeréből kimagasló, Fellner és Helmer által tervezett Operaház és a  Babeş–Bolyai Tudományegyetem is.

Ők aztán honnan tudnák, hogy 1959-től, személyesen Ceaușescu javaslatára létrejött kétnyelvű tanintézmény az 1872-től meglévő Magyar Királyi I. Ferenc József Tudományegyetem sajátos jogutódja. A falak legalábbis ugyanazok mindmáig. A kincses város legismertebb zarándokhelye azonban mégiscsak Mátyás király szülőháza, a főtértől kőhajításra álló reneszánsz palota.

Merthogy 1443. február 23-án Szilágyi Erzsébet itt hozta világra Hunyadi János másodszülött fiát, későbbi dicső uralkodónkat, s az építmény rekonstruált formában, méltó módon őrzi ennek emlékét. De Kolozsvárott látott napvilágot, és halottaiban is ide tért haza Bocskai fejedelmünk is, s a házsongárdi temetőt végigjárva majd láthatjuk, még ki tudja hány híres sarj és nagy előd. Kolozsvárt azonban nemcsak a királyok és költők, de messze földön ismert kézművesei is ismertté tették. Az itteni céhes élet a kassaival, debrecenivel vetekedett. Ennek nyomai persze mára beköltöztek a múzeumokba. Aki meg akarja tekinteni őket, legjobb lesz, ha felkeresi a Vigadót – itt Redutnak hívják –, ami újabban az Erdélyi Néprajzi Múzeumnak biztosít helyet. Ha pedig a falak más dolgokról is sutyorognak, az nem véletlen, hiszen közöttük tartottak meg jó néhány korabeli országgyűlést. Többek között azt is, amin kimondták 1848-ban Erdély unióját Magyarországgal.

Fadrusz János monumentális alkotása több mint szobor – jelkép! Egyik legnagyobb uralkodónk szülővárosában járunk tudniillik, s az ezzel járó emelkedett érzést az illető kompozíció is visszaadja. Az 1902-ben helyére kerülő műről kevesen tudják, hogy tervként már az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjat nyert.

Kolozsvár igazán nem szűkölködik szép templomokban. Hiszen a piarista szentély mellett ott van még a ferencesek, az evangélikusok és az unitáriusok temploma, no persze az erdélyi fejedelmek közül nem egyet felszentelő, főtéri Szent Mihály katedrális, a reformátusok látogatta és Kós Károly tervezte úgynevezett Kakasos templom, vagy épp a Nagyvárad felé vezető út mellett a hajdani kolozsmonostori bencés apátság. Sokak szerint azonban a legpuritánabb, s mostani formájában legrégebbi Farkas utcai templom számít a legértékesebbnek, amit egyezményesen Dél-Kelet-Európa legnagyobb egyhajós gótikus csarnoktemplomaként szokás emlegetni. Ennek alapítása is Mátyás király nevéhez fűződik, akár a főtéri nagytemplomé, noha építését csak az uralkodó halála után, 1516-ban fejezték be. Eredetileg a ferenceseket, apja kedvelt szerzetesrendjét akarták idetelepíteni, de végül mégis a jezsuitáké lett. Erre 1580-ig kellett várni, hiszen a fellángoló hitviták miatt a szerzetesrendeket egy időre kiparancsolták az országból, és gazda nélkül maradt sok templom. Ugyanez 1603 és 1622 között még egyszer megtörtént, amikor is Bethlen Gábor a reformátusoknak juttatta a kezére. Mivel a nép betört előtte falai közé, és erősen megrongálta, I. Rákóczi György adományaira volt szükség, hogy megújulhasson. Ám a hibás kivitelezés miatt a déli falnál emelt tornyot később le kellett bontani. Azóta néz ki így a Farkas utca dísze, ami apa és fia, I. és II. Apafi Mihály, illetve feleségeik sírhelye is egyben, s ami előtt a híres-neves Szent György-szobor másolata áll, Az Európa első, egész alakos bronz lovas szobrának számító alkotás eredetije – amit 1373-ban Kolozsvári Márton és György készített – a prágai várban tekinthető meg, s miután hiteles másolatát 1904-ben kiöntötték nálunk is, a budapesti Arany János téren állították fel, majd a tér átépítésekor hozták ide 1960-ban. Jobb helyre pedig igazán nem is kerülhetett volna: szobor és templom ma már teljesen összekapcsolódik, szétválaszthatatlan egységet alkotva a köztudatban.

Az előző mondatot Sas Pétertől, a templom legavatottabb ismerőjétől, több, róla szóló kiadvány szerkesztőjétől idéztük, és ő már csak tudja. Az egyetem központjával egybeépült, emiatt sok helyen egyetemi templomként is emlegetett korábbi jezsuita szentély egyébként nemcsak a város, de egész Erdély első barokk temploma. Amely a Jézus Társaságaként Loyolai Szent Ignác által alapított rend 1773-as feloszlatásáig állhatott a jezsuiták birtokában, és szinte kizárólag a korabeli támogatók adományaiból épült 1718 és 1724 között. Ebből következően kereken ötven éven át élvezhették mindössze munkájuk gyümölcsét az áldozatkész hívek és lelkes barátok. Sok idő azonban nem telt el onnantól, hogy XIV. Kelemen pápa 1773. július 21-én kelt rendelete nyomán Mária Terézia eltörölte országunk területén is a jezsuita rendet, merthogy 1776-tól máris a piaristák következtek. Az akkori politika ugyanis nekik, a tanító rendként közismert, akkori szóhasználat szerint „Kegyes, Ájtatos vagy Jámbor oskolák szerzetének” bocsátotta rendelkezésére Isten eme gazdátlanná lett házát. És hogy ők jól sáfárkodtak a bizalommal, bizonyítja, egészen mostanáig megtartották oltalmukban. Sok minden nem változott egyébként onnantól, csak saját halottaikat és támogatóikat helyezték el alul a kriptában, illetve két új oltárral egészült ki a díszes karzatokkal ellátott belső, aminek magasztossága meglepő. Így ír erről az unitárius vallású, tehát felekezetére nézvést ennél jóval puritánabb ízlést követő Kelemen Lajos: „Hatalmas méretű hajója oly finom átmenettel folytatódik a szentélyben, hogy első pillanatra az egészet az ima és a hálaadás termének érezzük.” Ha ehhez hozzátesszük, hogy kívülről is szépen felújították a főtér és a Farkas utcai templom között nagyjából félúton lévő hitbéli hajlékot, hát jószerivel ki sem lehet hagyni azt városnéző sétánkon.

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (30—33. oldal,Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5