Völundr, a kovács – Germán mítosz

Közzétette:

 

 

Egyszer a finn király három fia – híres vadászok és síelők – kovács_300xSlaghfidhr, Egill és Völundr, a Farkasvölgybe jutottak és ott házat építettek maguknak. Ott találkoztak három valkürrel. A valkürök a legfőbb istennek, Odinnak, a hadak urának a kíséretéhez tartoznak, mindentudók, ők fonják a guzsalyukon a hadi szerencsét, és az elesett hősöket ők vezetik fel az istenek palotájába, a kiválasztottak csarnokába (Walhalla).

Délről szállt a Feketeerdő felé három valkür, Hladhgudhr, Hervör és Ölrun, a harc vágya hajtotta őket. De a Farkasvölgyben megpihentek, levették hattyúingüket, a Farkastó partján maguk mellé tették és a tóparton ülve a sors fonalát fonták. Ekkor látta meg őket a három királyfi, s mert hattyúingük nem volt rajtuk, nem tudtak mindjárt elrepülni. Így aztán könnyűszerrel elrabolták a hattyúleányokat a királyfiak és elvitték őket a Farkasvölgyben épült házukba. Egillnek jutott Ölrun, Slaghfidhrnak Hladhgudhr, Völundr pedig Hervört vette feleségül.

Boldog szerelemben éltek hét esztendeig, de a nyolcadik évben már elfogta a vágy a hattyúleányokat a Feketeerdő és a harci zaj után. A kilencedik évben azután, felhasználva az alkalmat, hogy a három királyfi elment hazulról vadászni, a hattyúleányok felkerekedtek és folytatták útjukat a Feketeerdő felé. Utoljára Ölrun búcsúzott az üres háztól, megállt még a pitvarban és halkan susogta:

– Aki megjön az erdőből, bánatot talál. – És azzal ő is elrepült.

Fáradtan tért meg az erdőből a három vadász, és a házat üresen találták. Keresték bent a hattyúleányokat, de nem voltak sehol. Végül is Egill elindult keletre, hogy felkutassa Ölrunt, nyugat felé tartott Slaghfidhr, hogy felkutassa Hladhgudhrt, de Völundr ottmaradt egyedül a Farkasvölgyben. S amíg ott egyedül várta vissza szép kedvesét, Hervört, ékköveket foglalt finom aranyba és a gyűrűket felfűzte fonálra.

Megtudta Nidhudr, a svédek királya, hogy egyedül maradt Völundr a Farkasvölgyben és elküldte ellene seregét. Csillogtak a pajzsok a holdfényben, csillogtak a pikkelyek az éjszaka lopva közeledő vitézek páncélöltözetén, leszálltak a nyeregből és behatoltak a házba. Meglátták Völundr gyűrűit, hétszázat, fonálra felfűzve. Lepergették a gyűrűket a fonálról, azután otthagyták, de egyetlen gyűrűt elvittek magukkal.

Fáradtan tért meg Völundr a vadászatról, egy nősténymedvét ejtett el, és tüzet rakott, hogy megsüsse. Leült azután a medvebőrre és a gyűrűit számolgatta, és látta, hogy egy hiányzik. Azt hitte már, hogy hazatért szép hitvese Hervör, s ő húzta ujjára a hiányzó gyűrűt. Várta-várta, hogy belép hozzája, és boldog várakozásban aludt el.

De amint fölébredt, nem ébredt boldog szerelemre, érzi, hogy keze-lába súlyos bilincset hord.

– Kik azok a rablók, akik az aranygyűrűk urát bilincsbe merték verni? – kérdezte, amint körülnézett. Hát Nidhudr király, a niarák fejedelme, miután vitézei által kikémlelte Völundr házatáját, maga jött el érte, most ő állt előtte és kajánul mondta:

– Hogy jutottál a Farkasvölgybe, a mi aranyunkhoz?

De felelte Völundr:

– Nem vettem el a te aranyadat, és a te országod távol van a Rajna szikláitól. Drágább kincseink is voltak, amíg hazánkban éltünk békén!

Megbilincselve hurcolta magával Nidhudr Völundrt, akit foglyul ejtett, s Völundr kardját is magához vette. Ráismert Völundr a kardra, és ráismert a gyűrűre is Nidhudr leányának, Bödhvildrnek az ujján, mert Nidhudr ennek adta a gyűrűt, amit a vitézei Völundr házából elhoztak. Mondta a királyné, amikor Völundr megérkezett Nidhudr palotájába:

– Nézzétek, hogy habzik a szája, hogy villog a szeme a dühtől, ahogy meglátta a kardot és meglátta a gyűrűt Bödhvildr ujján! Térdében vágjátok el az inat, és vigyétek ki a tó szigetére!

Úgy is tettek, elvágták térdében az inat és kivitték a szigetre, ott kellett ezentúl a király számára dolgoznia a kovácsműhelyben. Készített is neki mindenféle értékes dolgot, de nem mert kimenni hozzá senki a szigeti kovácsműhelybe Nidhudr királyon kívül. És Völundr kovácsot a bánat emésztette:

– Nidhudr oldalán fénylik a kard, amelyet én kalapáltam keményre, elrabolták tőlem, és nem kerül többé soha vissza hozzám! És Bödhvildr hordja az ujján a gyűrűt, amelyet az én kedvesem számára készítettem, amíg csak el nem jön a bosszú órája!

Szemére nem jött álom, megnyomorított lábbal ült az üllő mellett és emelgette a kalapácsot, amíg egyszer aztán bosszúra emelhette.

Két fia volt Nidhudr királynak. Egyszer a kíváncsiság a kovácsműhelyhez vonta a két gyermeket. Megtalálták a kulcsot, kinyitották a ládát, körülugrándozták és belekukkantottak, sok drágaságot találtak benne. Szólt hozzájuk Völundr, a kovács:

– Jertek el holnap egyedül hozzám korán reggel, de ne mondjátok meg senkinek atyátok házában, sem szolgáknak, sem szolgálóknak, hogy hozzám jöttök, s én majd színaranyból készítek ajándékot nektek.

Korán reggel mondja az egyik a másiknak:

– Gyere testvér, nézzük gyorsan a gyűrűket! – S futottak a kovácsműhelybe, meglelték a kulcsot s kíváncsian kukkantottak a ládába, ezt a pillanatot használta fel Völundr és leütötte a fejüket, testüket pedig a tüzes fogók alá rejtette. De a kis koponyákat ezüstbe foglalta serleg gyanánt és elküldte Nidhudrnak, fényes szemüket mint ékköveket ajándékozta Nidhudr gonosz feleségének, fehér fogsorukból nyakláncot készített Nidhudr leányának, Bödhvildrnek.

Bödhvildr ezalatt gyűrűjével dicsekedett, de ez eltörött egyszer, mire elvitte Völundrhoz:

– Csak neked merem megmutatni – mondta és kérte, hogy javítsa meg.

– Összeforrasztom én arannyal – felelte készségesen Völundr –, hogy még szebbnek fogja apád is, anyád is találni.

És hízelgő szóval kínálta, hogy igyon, s bájitallal altatta el.

Leült a székre a leány és mély álomba merült. Elégedetten mondta most Völundr:

– Bosszút álltam hát minden keserűségért, amit okoztak nekem, csak egy van még hátra. Mert nem kell itt örökre vesztegelnem, bár bénává tették Nidhudr emberei a lábamat. – És azzal kacagva emelkedett Völundr a levegőbe.

Látta még repülni a magasban Bödhvildr, amikor felébredt, és sírva tért haza a szigetről, apja haragjától rettegve.

Otthon volt már Nidhudr és a kereveten pihent a teremben, kívülről nézett be gonosz felesége és belépett hozzá, ily szavakat szólva:

– Ébren vagy-e Nidhudr, niarák fejedelme?

Felelt Nidhudr:

– Mindig ébren vagyok, s ha pihenek, sem lelek felüdülést. Két fiacskám halála miatt emészt a bánat, fagyos gondolatok járnak a fejemben, Völundr kovácsot kell vallomásra bírnom.

És felkereste a kovácsműhelyt a szigeten.

– Mesterek mestere, alfok fejedelme, felelj, hová lettek az én gyermekeim? – kérdezte Völundrt, a kovácsot, aki akkor már fent repült a levegőben.

– Esküdj meg először – felelt neki Völundr a magasból –, esküdj a kard élére, a hajó oldalára, a pajzs peremére és a paripa hátára, hogy megkíméled Völundr kovács asszonyát és nem ölöd meg. Mert tudd meg, hogy az én mátkám lett a leányod, s az én gyermekem fog megszületni a te királyi palotádban. Akkor aztán nézz szét a kovácsműhelyben, amelyet nekem ajándékoztál, s látni fogod a vércsöppeket a fújtatón. Ott vágtam le a két gyermek fejét, és a tüzes fogók alatt rejtettem él testüket. De koponyáikat ezüstbe foglaltam, és serleg gyanánt küldtem el Nidhudr királynak, fényes szemüket mint ékköveket ajándékoztam Nidhudr gonosz feleségének, fehér fogsorukból nyakláncot készítettem Bödhvildrnek. És Bödhvildr, kettőtök leánya, az én gyermekemet hordozza a szíve alatt.

Felnézett Nidhudr a magasba, ahonnét a hangot hallotta, és mondta:

– Soha nem mondhattál volna fájdalmasabb szavakat nekem! Bárcsak megkötözhetnélek, erősebben, mint bármikor! De ki olyan magas, hogy bár lóhátról is elérne téged, ki lő olyan biztosan, hogy nyilával tudna lelőni, amikor a felhők között jársz már?

Kacagva emelkedett egyre magasabbra a levegőben Völundr, és a király szomorúan nézett utána.

Hazament Nidhudr és leghívebb vitézét, Tbankradbrt küldte Bödhvildrért, a szép szemöldökű, díszbe öltözött leányért. Jött a leány, s Nidhudr haragosan kérdezte tőle:

– Igaz-e, Bödhvildr, amit beszélnek rólad, hogy a szigeten jártál Völundrnál?

– Igaz, amit mondanak – felelte szomorúan Bödhvildr. – Völundrnál jártam, ott ültem nála a szigeten, keserves óra, bár soha ne lett volna! Nem voltam ura magamnak, akaratom elhagyott és nem tudtam ellenállni neki…

Die Edda, Götterlieder und Heldenlieder. Aus dem Altnordischen von Hans von Wolzogen. Leipzig é. n. 216–222. l.
Trencsényi-Waldapfel Imre – Mitológia (46-48.oldal) Gondolat, Budapest 1960

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s