Arezzói Guido

Közzétette:

 

 

[Guido Aretinus]
(991k.-1050k.)

Arezzoi GuidoBenedek-rendi szerzetes, az énektanulást nagyban megkönnyítő szolmizáció feltalálója. Hat hangból álló skálája egészen 1600-ig használatban volt, és jelentősen emelte a templomi kóruséneklés színvonalát.

Guidó Epistola de ignoto cantu című, bizonytalan keltezésű művében ír a szótaghoz rendelt hangmagasságok rendkívül hasznos voltáról az énekek betanításakor. Ebben található az Ut queant laxis kezdetű himnusz, melyet a Paulus Diaconus (720 körül – 799 körül) néven ismert, szintén itáliai bencés szerzetes – költő és történetíró, a Karoling-reneszánsz egyik jeles képviselője – alkotott, szapphói strófákban. Bár a dallam más szövegekkel is ismert, nincs Guidó koránál korábbi előfordulása, így valószínűsíthetően ő a szerzője. A dallam a szöveg sorainak kezdő szótagjaival a diatonikus hangsor első hat hangját szólaltatja meg, emelkedő sorrendben. A szótagok tartalmazzák mind az öt latin magánhangzót és hat különböző mássalhangzót. A Szent János-himnusz néven is ismert műben az énekesek Keresztelő Szent Jánoshoz fordulnak, hogy közbenjárásával óvja meg őket a rekedtségtől
Guidó az 1025–26 körül keletkezett Micrologus című művében fektette le a rendszer elméleti alapjait. Felismerte, hogy a szótagok közvetlenül a hangminőséghez kötődnek, minden szótag a hozzárendelt hangot a hangsor fél- és egészhang-lépéseinek sorában azonosítja. Guidó a mai héthangú diatonikus hangsor egymás melletti első hat hangját egységes csoportnak tekintve egy-egy azonos szerkezetű – azonos egymás utáni fél- és egészhanglépésekből álló (1-1-½-1-1) – csoportot (hexachord) épített a hangsor első és ötödik hangjára. Ezek a hexachordum naturale (“természetes hatos”, c-d-e-f-g-a) és hexachordum durum (“kemény hatos”, innen a későbbi dúr elnevezés, g-a-h-c-d-e). Ez valószínűleg a 12. század elején egészült ki a diatonikus hangsor negyedik hangjára épült újabb hatos csoporttal: hexachordum molle (“lágy hatos”, f-g-a-b-c-d), mely által a gregorián énekben létrejött a hangsorban a b és h hangok váltakozása.

[XIX.] János pápa, a római katolikus egyház feje, hallotta iskolánk hírét, kiváltképpen azt, hogy a mi fonáriumunk segítségével a fiúk olyan dalokat is megtanulnak, melyeket sosem hallottak. Nagyon meglepődött, és három futárt küldött értem, hogy kísérjenek hozzá. Így a tisztelendő Grünwald apáttal és Péter atyával, az arezzói kanonok prépostjával, korunk egyik legműveltebb emberével együtt Rómába mentem. A pápa nagyon örült a látogatásunknak, hosszan beszélgetett velünk, és sok kérdést tett fel. Mint valami csodálatos tüneményt, úgy nézte végig karverseink gyűjteményét, különös tekintettel az éneklési segédjelzésekre. Addig nem mozdult ültéből, míg elhatározásához híven meg nem tanult egy olyan éneket, melynek nem ismerte a dallamát. Amit nem akart elhinni másokról, azt most a saját példáján megértette. Mi egyebet mondhatnék? Hamarosan el kellett hagynom Rómát – a nyár azon a párás lápvidéken halálos veszély nekem. Megegyeztünk azonban, hogy amikor ismét eljön a tél, visszatérek, és e rövid ízelítő után részletesebben is beszámolok munkánkról a pápának és papjainak.

Guido levele pomposai Michele barátjának

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (11. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9
/Wikipédia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s