Közzétette:
1941 tavaszától a német hadvezetés minden erejét a Szovjetunió elleni támadás előkészítésére összpontosította. A magyar vetetést ez súlyos dilemma elé állította. A náci Németország vereségével számoló nyugatbarát konzervatív és demokratikus körök a kivárás és lehetőség szerint a háborúból való kimaradás politikáját támogatták. A németbarát és antibolsevista szélsőjobboldal, valamint az addigi német katonai sikerektől elkápráztatott katonai vezetés viszont német győzelemben bízott, és ezért a Szovjetunió elleni támadáshoz való csatlakozás mellett korteskedett. A holtpontról végül a Kassát és a Kárpátaljáról Budapestre tartó gyorsvonatot ért légitámadás mozdította ki az eseményeket. A hadvezetés nemcsak a június 26-ai Rahó környéki, hanem – meggyőző bizonyítékok nélkül – a Kassa elleni támadást is szovjet gépeknek tulajdonította. Erre hivatkozva a kormányzó, aki tanácsadóinak egy részéhez hasonlóan csak ürügyre várt, érdemi mérlegelés nélkül, azonnal bejelentette a hadiállapotot.
A VIII. és X. közel-felderítő századok nyolc, illetve kilenc WM–21 Sólyom típusú repülőgépe támadta a határ menti szovjet településeket.
A magyar hadsereg gyengesége tragikus módon mutatkozott meg a 
hadműveletek során. A gyorsan mozgó alakulatokból álló Kárpát-csoport, amely július 1-jén lépte át a határt, az év végéig több ezer fős veszteséget szenvedett, s oda lett gépjárműveinek és harci eszközeinek jelentős része is. A szovjet hadszíntéren tevékenykedő mintegy 40 ezer fős magyar seregrész ezért 1942 tavaszáig csak megszálló feladatokat látott el a frontvonalak mögött. A honvédek ennek során többször kerültek összeütközésbe szovjet partizánalakulatokkal, ami gyakran vezetett önkényes erőszakoskodásokhoz és a civil lakossággal szembeni kegyetlenkedésekhez. Ezek a számos ártatlan ember halálával is járó atrocitások kétségkívül háborús cselekmények voltak, ám tudatos népirtásnak nem nevezhetők.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (420. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 