Kettős harcot vívott: az élet és művészet harcát. Sorvadó testtel, beteg lélekkel. Egyik harcában a nyomor fojtogatta, a másikban a hatalom. Az igazi nyomor, hideg vacok és forrólázas agy. Szennyes bűn és tehetetlen igazság nyomora. S a hatalom? Minden gondolatot vérbe fojtó, minden igazságot mészárszékre vivő zsarnokság hatalma. Gorkij, az ember, a művész, győzött. A legnagyobb mélységekből a legnagyobb magaslatokra tört. A beteg kagyló ismeretlen örvényben gyöngyöket izzad, amelyek a világ urainak koronáját ékesítik. A még nyomorral vívódó Gorkij keserű nevét minden országok pompába fúló, tarka zsúrjain hangoztatták édes ajkakon. A legnagyobb csavargó a legnagyobb szennyből, bűnből, nyomorból mit hozott magával? Minő virágok fakadnak fertős ingoványban, sötét odúban, az élet mélységeiben? Gorkij ezt mondja nekünk, a világnak: “Nyomorogtam, szenvedtem, most itt vagyok, bénán, betegen. Nemsokára elmegyek innen. Figyeljetek reám: Az élet szép! Élni, élni, ezt akarja a rög, a fűszál, a féreg, az állat, az ember! Élni napsugáron, boldogan. Ez a föld a mienk, ne engedjétek, hogy egyetlen élőtől elvegye valaki! Az ember a legértékesebb e földön, lelkében végtelen jóság, szépség csírái szunnyadnak. Szeressétek, becsüljétek az embert, a nagyot és kicsinyt, az erőset és a gyengét! A sorssal szemben egyformák vagyunk! Az élet rövid, az igazság örök. Éljetek igazságban! Nem tudom, honnan jöttünk, hová megyünk, de érzem, hogy szeretni és dolgozni kell!”
Egyetemi Lapok, 1905, február 12.
Forrás: Juhász Gyula: Örökség (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Gorkij 60 évesen (1928
Makszim Gorkij, eredeti nevén: Alekszej Makszimovics Peskov,(Nyizsnyij Novgorod, 1868. március 28. – Moszkva, 1936. június 18.) ötszörösen irodalmi Nobel-díjra jelölt orosz író, drámaíró, a századforduló világirodalmának egyik legnagyobb hatású alakja.