Erdélyt járva – Nagyszeben

Semmi nem mutat ennél szebben

„Ez itt egy maroknyi nép kultúrája, amely minden mástól, még a német testvéreitől is különbözik. Külön való, egyéni kultúra ez, amely nem volt, és soha többé nem lesz.”

(Adolf Meschendörfer)

És ezzel megérkeztünk az Erdély német nevét adó hét város egyikébe, a sokak szerint mind közül a legszebbnek számító, 2007-ben Európa kulturális fővárosaként bemutatkozó Nagyszebenbe. Bizony, meg is látszik rajta a hirtelen támadt hírnévvel együtt járó odafigyelés, hiszen úgy kicsinosították az egyébként is fölöttébb impozáns települést, és különösen annak főterét, vagyis hát, főtereit, mint egy oltár elé vonuló menyasszonyt. Nem véletlen azért sem, hogy a szebbnél szebb szász települések sorát éppen Nagyszebennel kezdjük, mivel több korszakban ezt a várost tekintették a Királyföld fővárosának, kereskedelmi és kulturális központjának, illetve mert II. Géza idején, 1143-tól éppen erre a vidékre telepítették be a kereskedelmükről, kézművességükről és városi kultúrájukról híres német elődök első hullámát. Akik azóta szinte nyom nélkül eltűntek – a mai százötvenezres lakosság egy-két százalékát teszik ki mindössze –, esetleg utódaik térnek vissza turistaként az általuk felvirágoztatott tájra. Nagyszeben utcáit járva valamiért mégis az az érzésünk, mintha továbbra is egy német városban volnánk. A barokkos kulisszák mellett – amik a középkori jelleget itt mára eléggé átfedték – főleg az a levegőben lévő európai hangulat okozhatja ezt, ami

Erdélyben sehol máshol nincs meg ennyire. Nagyszeben ilyen értelemben valóságos oázisnak, amolyan szárazföldi szigetnek számít a rossz ízléssel átformált szürke nagyvárosok tömegében. Hiszen mindig is az volt történelme során: egy sziget. Elszigeteltségét hangsúlyozza a meglehetős épségben fennmaradt, hajdan 39 toronnyal és 6 bástyával biztosított középkori városfal, ahogy az a nem múló kötődés – ma úgy mondanánk, határokon átnyúló szellemi, kulturális kapcsolat – is, amit az anyaországgal, a nyugati németséggel ápolt évszázadokon át az itteni népesség. Ennek köszönhetően a város 1191-es első említésétől a második világháborúig, illetve a hazaköltözködést még inkább megkönnyítő romániai forradalomig meg tudta őrizni német nyelvét, öntudatát, szokásvilágát. Mindehhez a középkori díszletek már csak ráadásként szolgáltak.

De nézzük, mik is volnának ezek. Az emlegetett városfalon belül a patinás Óváros tölti ki a teret, ami Alsó- és Felsővárosra tagozódik, s ami három egybenyíló tér érdekes rendszereként határozza meg az itt folyó életet. Egyikből a másikba ódon lépcsőkön és alagúttal ötvözött kapukon lehet átjutni, s ez már önmagában is valami különös bájjal ajándékozza meg az utazót. A város minden pontjáról jól látszó evangélikus templom nem különben. A püspöki székesegyházként működő, megkapó szépségű imahely a Luther követőire jellemző puritán belsővel bír, de mert korábbi gazdái a katolikusok voltak, a díszes szószék, illetve oltár mégis megmaradt. Ahogy sikerült ráakadni a „védőborítás” alatt egy Krisztus kereszthalálát feldolgozó hatalmas freskóra is. A karzatot elfoglaló, hatezer sípos orgona pedig a legnagyobbnak számít egész Erdélyben.

A Brukenthal-palota és a benne működő Brukenthal Múzeum, ahol a kiállítás alapját az egykori erdélyi kormányzó, Samuel von Brukenthal százezer kötetes könyvtára és műkincsei képezik. Napjainkban szász, magyar és román népművészeti tárgyakat, valamint egy képtárat is talál itt az érdeklődő, ahol többek között Rubens, Tiziano, Veronese és Albrecht Dürer egy-egy alkotása is megcsodálható.

Hasonlóan kihagyhatatlan a barokk-rokokó korszakot fémjelző, a régi piactér sarkában álló Brukenthal palota, ami 1817-től múzeum – mégpedig Erdély első múzeuma –, s a valahai tulajdonos, Brukenthal Sámuel felbecsülhetetlen értékű magángyűjteményének ad otthont. Képtárában Rubens, Tiziano, Brueghel művek kápráztatják a szemet és szellemet – de van egy kép Barabás Miklóstól is –, könyvtárában pedig százezer kötet sorakozik a polcokon. A korábbi kormányzó és kancellár kincseit őrző múzeumhoz tartozik a várostól 5 kilométerre lévő skanzen is, ami az ország legnagyobb néprajzi gyűjteménye. A benti gazdagsághoz itt a paraszti praktikum, célszerű egyszerűség szolgál kontrasztul. E kettőből pedig ki is jön az, ami meghatározóvá, valóságos mércévé tette e vidéket hosszú évszázadokra. A németes alaposság és takarosság.

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (18—21. oldal,Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5