Közzétette:
Az erdő
Ivott bort jócskán, de azért nem nagyon tántorgott. Sietni akart tulajdonképpen, de nem tudta, hogy merre.
És a mámor lassan kiszállott a fejéből. Megállott. Éjjeli sötétség körülötte. Az erdőben volt, és borzasztó rémület és aggodalom futott rajta végig. A fák körülötte és távol – jól hallotta – összesúgtak.
Iszonyú tervet szőtt ellene a sötétben meghúzódó, őt eltakaró erdő. A fák, a bokrok, a fű, a virágok mint szövetkezett aljas gonosztevők fogták körül, s nem eresztették ki maguk közül.
– Menekülnöm kell, gondolta, de rögtön tudta, hogy lehetetlen. Hideg izzadás ütött ki a hátán, és mikor egy piciny darabon meglátta a csillagos eget, azt tervezte, hogy fölmászik egy fára, kidugja a fejét a levelek közül, és azután így menekül. Mert más út nincs – tudta jól -, nem ereszti az erdő. Csapdába került.
De lemondott a tervéről. A fa, amelyen ki akarna jutni a tiszta, szabad térbe, a világos, üde éjszakába – ez a fa is cinkos. Letörne alatta.
Levegő után kapkodott, nem akart még belenyugodni a rettenetes bizonyosságba, amelynek elkerülhetetlen közeledését minden csepp vérével érezte.
– Hidegvér! – szólott magához.
Teljes szélcsend. Megállott és hallgatta, amint távol az erdőben valaki éppen abban a pillanatban megáll. Elindult. Az is elindult. Hallgatózik. Az is ugyanezt teszi. Kiáltani és énekelni akart, de összeszorult a torka.
Végre cigarettát vett elő, rágyújtott, s egy pillanatig önfeledten nézte a gyufa sárga tüzét. Rémülten rezzent össze… az a valaki e g é s z e n k ö z e l r ő l nézte a tüzet, az ő tüzét. De az erdő újra elrejtette előle. Dühre gerjedt, kiáltani akart: Adja ki neki az erdő, hogy elpusztíthassa! Nem kiáltott, mert világosan érezte, hogy nem ölné meg: nem bírná, az csúfosan legyőzné őt.
Vánszorgott ide-oda. Nem is gondolt arra, hogy az utat megtalálhatja. Kitárta karjait irtóztató tehetetlenségében. A homlokán hideg verejték ütött ki. Feltekintett a hunyorgó csillagokra, kérést mormolva, hogy mentsék meg őt… Valami gyermekkori imádság szólamait alakította át. A gyufáit azonban nem merte meggyújtani.
És most érezte, hogy valami történt. Az erdő lassan kezdett összeszorulni körülötte, mintha agyon akarná nyomni. Az pedig csendesen a háta megé lopózott.
– Végezni akarna vele – gondolta kétségbeesetten, s visszafordult, hogy birokra keljen az ismeretlen rémmel. De az már akkor a háta mögé került.
– Kínozni akarnak – mormogta kétségbeesetten, és megtörölte verejtékes homlokát.
Hallotta, amint a levelek suttognak, a vén fák csendesen tanácskoznak a gyalázatos és furfangos tervről, melyet végre fognak hajtani ellene.
Megfenyegette az erdőt. Rekedten ordított.
– Erdő! Elveszítesz, eltemetsz… de… – itt elakadt a szava. Szorongása majd lerogyasztotta. Hallotta, amint az a rém villámgyorsan szaladgál körülötte, mint ahogy a saskeselyű kereng áldozata felett.
És az erdőn e pillanatban hideg szélroham vágtatott keresztül. Tisztán kivette, amint rákiabált a sötétség: véged van! És a fák súgták: véged van.
Széttárta karjait, hogy nekimenjen az erdőnek. Rohanni kezdett néma lihegéssel. Hallotta, amint az utána ered csendesen és gyors futással.
Kettőzte a lépést.
– Menekülök, elfutok, elfutok az erdő elől… – gondolta. Beleütközött egy nagy fába. Körülölelte, és meg akarta rázni, kitépni és legyőzni.
A fa rémségesen megreccsent, és eldőlt. Görcsösen, diadallal kapaszkodott hozzá, de az lenyomta őt a földre, összelapította a koponyáját és mellkasát. A fején és oldalán csurgott a vér. Az erdő földje mohón fölitta.
Az erdő hallgatott az éjben, mint egy bűnös. Fekete csöndesség ömlött a leveleken, s a csillagok elbújtak. Ott állott a ledőlt fa mellett. Nézte a hideg holttestet egy ideig, azután elsietett.
A sötét út
A keresztúton találkoztak a fiú és a lány. Mohón összecsókolóztak, aztán tovább mentek, amerre az út folytatódott.
– Messze mégysz, hova? – szólt a lány – én veled megyek.
– Jer gyorsan – mondta a fiú, és az út láthatatlan sötétjébe bámult erőszakosan kémlelő szemekkel.
És mentek gyorsan. De a lány csakhamar kérni kezdte a fiút. Lassabban, lassabban!
– Pihenjünk egy kicsit?
A fiú azt felelte: nem! – megölelte őt és vitte. Sietett: néha az út ködét, néha meg a lány szemét kutatta.
Mentek, futottak. A lány már halálosan fáradt és elkeseredett volt. Nem értette, mit akar a fiú a rémes sötét tájon, de követte őt.
Belenézett egy-egy pillanatra az út előttük terjeszkedő ismeretlen sötétségébe, de azután összeborzadva elkapta a tekintetét, s a fiút, a győzelmes, a bátor és kétségbeesetten siető fiút nézte…
Az út sötétsége lassanként feneketlen, rémséges űrré vált.
– Ne-ne… ne oda! – esengett a lány, és szorosan átölelve, vissza akarta tartani a fiút.
A sötétségből jéghideg szél fútt feléjük. A fiú kitárta mellét és tele tüdővel szítta:
– Jer! – mondta lázasan – jer! – és előre akart sietni.
A lány sírva és reszketve megállott.
– Nem megyek, nem – mondta és zokogott. A fiú ránézett egy pillanatig, de a sötétségből ismét egy fenséges orkánszerű szélroham csapott feléje. Nem habozott többé, szaladni kezdett. Rohant, óriásokat ugorva. Magára hagyta a leányt.
Minden erejét megfeszítve, lobogó hajjal, fölvetett fővel és tágra nyílt szemekkel vágtatott előre a rémséges ismeretlen sejtelembe.
A lány egy ideig merev rémülettel bámult utána, azután megfordult és visszaindult az úton nyájas, virágos tájak felé, ahonnan jöttek. És elfeledte a fiút.
1906
Forrás: Csáth Géza: Válogatott novellák, drámák, jelenetek (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Lighthouse 